- A pénzügyminiszter szeptember végén mutatta be többek között az ön társaságában a Budapesti Értéktőzsdén azt a programját, amelyik az intézmény új vezetősége által útjára indítandó marketingkampánnyal együtt a hazai tőkepiac fellendítését célozza. Azt aligha kérdőjelezi meg bárki is, hogy ennek a hosszú ideje depressziós piacnak hiányzik az építő kormányzati magatartás, a történelmi tapasztalatok mégis kérdésessé teszik, hogy az ilyen programok a gazdasági folyamatoknak és a politikai-politikusi szándékoknak alávetetten célba érnek-e. A gazdaságot régóta tanulmányozó és az államtól általában kevés jót váró közgazdászként is kérdezzük: hogyan látja, a felülről kezdeményezett kampányok mennyire lehetnek eredményesek?

- Vitatkoznék a kérdéssel, hiszen nem élénkítésről van szó. Amit most elhatároztunk, azt inkább szemléletalakításnak nevezem. Ez ráadásul nem is felülről kezdeményezett akció, hiszen a gondolat "lent", történetesen a Concorde berkeiben fogant meg. Piacszerte mindenki busongott a pangás kellős közepén - azok a szolgáltatók persze türelmesebben viselték-viselik ezt a helyzetet, amelyek számíthatnak arra, hogy a tulajdonosuk szükség esetén pótolja a hiányzó pénzt, vagy így is, úgy is megszünteti brókercégét -, mi viszont azt gondoltuk, ideje tenni valamit. Mégpedig összefogva (még ha erre túl sok példa nincs is a pénzügyi szektorban), merthogy az egyenkénti erőfeszítések aligha kecsegtetnek eredménnyel. Ezt a gondolatot azután "apportáltam" a Budapesti Értéktőzsdébe, amikor az igazgatóság tagjának választottak, és meg kellett határoznunk, hogy mit szeretnénk elérni a következő években. A testület által megfogalmazott öt prioritás között végül is ez a szemléletformálás lett az első. Egyes tárcák már csatlakoztak hozzánk, László Csaba pénzügyminiszter deklarálta, hogy teljes mellszélességgel támogatja a szakmát.

Az, hogy ennek az elképzelésnek mennyi támogatást, szakértelmet és más "humánerőt" lehet szerezni, szervezni, ma még számunkra is kérdés, s a következő hetekben-hónapokban dől majd el, főképpen a mi munkánk révén. Az azonban biztos, hogy civil kezdeményezésről van szó, amely nem is a tőzsde élénkítését, hanem inkább az emberek gondolkodásának élénkítését célozza. Egyébként olykor éppen ez a legnehezebb: felismertetni az emberekkel a saját érdekeiket.

- Az utóbbi években a kedvezményes részvényvásárlási akcióktól az Electro World megnyitásáig bőven láttunk példát arra, hogy a jó üzlet reményében tömegek "vonultak az utcára". A 90-es évtized elején egy kollégája kiszámolta, hogy a Fotex-részvények értékesítésekor többen álltak sorba a brókercégeknél, mint ahányan a taxisblokád idején demonstráltak. Nem csupán arról van-e szó, hogy hiányoznak a tömegek számára is hozzáférhető nagy üzletek?

- Egy biztos: a befektetők emlékezete rövid, a befektetési döntések pedig nem teljesen racionálisak. Még a profik magatartásában is sok a szubjektivitás. Nekünk ezt figyelembe véve kell olyan kampányt kezdenünk, amelynek a fő üzenete az, hogy szerdáról csütörtökre lehet rossz döntéseket hoznunk a tőkepiacokon, ám egy élet távlatában nem szabad lemondanunk a professzionális befektetési formákról. Nagy és korrigálhatatlan hiba, ha az ember hetvenévesen jut oda, hogy nem képes eltartani magát. Érdemes olykor az egyszerű, ám nagyon bölcs magyar mondásokra hagyatkozni. A "segíts magadon, az isten is megsegít" az öngondoskodásról szól.

Emlékezzünk rá: anno volt egy jól induló koncepcionális nyugdíjreformunk, ám színre lépett (megint) a gondoskodó állam. Amelyben - mint tudjuk - nem szabad korlátlanul bízni. Ma ráadásul sokkal kisebb arányú az újraelosztás, a kormányok nem tudnak olyan ingyenességet nyújtani a közszolgáltatásokban, amilyent valójában régebben sem tudtak, miközben folyó jövedelmükből csak kevesen engedhetik meg maguknak például a gyerekek iskoláztatását. Tehát szükség van az előtakarékosságra, az öngondoskodásra.

- Noha a tapasztalat gyakran kioltja a kormányprogramok övezte lelkesedést - elég talán arra utalnunk, hogy a Budapesti Értéktőzsde már két kormányba is "delegált" pénzügyminisztert, a hazai tőkepiac mégsem tudott arányosan profitálni ebből -, az azért mégis új fejleménynek tekinthető, hogy László Csaba pénzügyminiszter - aki szintén tőzsde- és bankközeli főtisztviselő - már a választási kampány időszakában tőzsdefejlesztési programmal állt elő. Sőt olyan mélyen szakmai célokat hozott elő, mint az elszámolási ciklus rövidítésének támogatása. Ezzel pedig megelőzte a civil kezdeményezést.

- Emlékezhetünk arra, hogy a mai kormányerők pár éve határozottan cselekedtek a modernizáció érdekében (például a nyugdíjreformmal). Nem véletlen tehát, hogy amikor a választásokra készülve aktivitásba lendültek, elővették a régi programpontokat is: a nyugdíjreform folytatását, a gazdasági növekedéshez és egyensúlyhoz elengedhetetlen befektetéseket támogató adószabályokat, a privatizáció folytatását. Úgy gondoljuk ugyanakkor, hogy a tőkepiaci élénkülésnek mindez szükséges, de nem elégséges feltétele. A hiányzó elemeket nekünk kell produkálnunk. Mégpedig úgy, hogy nem nagyon kérünk semmit a kormánytól azonkívül, hogy lépéseivel ne ártson a tőkepiacnak (ami általában nem evidencia) s a gazdaságpolitikán, a szabályozáson keresztül végezze el saját feladatait a piacgazdaság és az ahhoz tartozó intézményrendszer fejlődése érdekében.

A szakma magától értetődően nagyon sokat tud tenni a piacért, például amikor a szabályozást, a törvények előkészítését támogatja, méghozzá ingyenes munkával. Ezt eddig is tettük, de nagyon fontos, hogy pozitív visszacsatolásokat kapjunk azután, hogy javaslataink - gyakorlatilag kormányciklusoktól függetlenül - hosszú ideig sokszor ütköztek ellenállásba. Ebben a tekintetben szerencsére erősen javult a helyzet az utóbbi időben. Persze mi is türelmesebbé váltunk - kicsit lehűlt a szakmai ego -, az apparátus pedig sokkal felkészültebb, és hajlandó együttműködni.

- Az alulról jövő kezdeményezés és a kormányérdek hogyan találkozott?

- Az érdekek közösek. A pénzügyminiszter és a kormány alapvető problémája a hat-hét százalékos költségvetési hiány, ami az EU-csatlakozás súlyos problémájává válhat, valamint a restriktív monetáris és az expanzív költségvetési politika között feszülő ellentmondás. Ezek külön-külön is nehezen kezelhetők, hát még együtt. Van, amit csak a kormányzati önkontroll hozhat rendbe - a költségvetési fegyelemre szükség van -, de a támogató piaci folyamatok is sokat segíthetnek.

Nem okozna ugyanis akkora problémát a költségvetési deficit, ha nem fogyasztást táplálna, hanem megtakarításokat. Rögtön lanyhulhatna az infláció, zsugorodhatna a fizetési mérleg hiánya, könnyebben lenne finanszírozható a költségvetés, az állam nem termelné újra saját adósságszolgálata közvetítésével a deficitet, s a reálkamatok sem lennének ilyen magasak. Hiszen ha több a megtakarítás, az alacsonyabb reálkamatokhoz vezet, több beruházást, ütemesebb növekedést indukál. Egyetlen összetevő az összes többire erősen pozitív hatást fejthet ki.

Egyértelmű tehát, hogy össze kell fognia a tőzsdének, a szakmának, a kormánynak, s áldozni kell arra, hogy a lakosságot és az intézményeket meggyőzzük: nagyobb megtakarítási hajlandóságra és hosszabb távon stabil megtakarításokra, nemcsak készpénzre van szükségünk.

- Mennyivel nagyobbra?

- A megtakarítások állományát a GDP-hez mérve meg kellene dupláznunk ahhoz, hogy az Európai Unió közelébe kerüljünk. Méghozzá úgy, hogy a hosszabb távú megtakarítások között különösen azok gyarapodjanak, amelyek direkt módon finanszíroznak beruházást, vállalatit és önkormányzatit. Ez persze főként a tőkepiac környékén tevékenykedők érdeke, ám a pozitív hatás a nemzetgazdaságra is kiterjedne.

- Országimázs helyett tehát tőkepiacimázs?

- Olyasmi, bár a pazarlásban nem szeretnénk hasonlítani.

- A kivitelezést célzó konkrétumokkal még nem álltak elő, ám a piacról hallani, hogy folyamatban van az anyagi források gyűjtögetése. Mi a cselekvés iránya ebben a válságos világpiaci hangulatban?

- Fontosnak gondoljuk, hogy gazdaságpolitikusokat elvigyünk pénzügyi központokba. E kommunikáció céljára a tartalmat (helyszínek, utazás, infrastruktúra) finanszírozzuk. Ezzel az intézményi befektetőket kívánjuk meggyőzni, bár ebben a körben nem állunk rosszul. A magyar papírok 70-80 százaléka a borús világhangulat ellenére ma külföldi befektetők kezében van. Jó a marketingünk, a szakma és a kibocsátók igen sok nemzetközi díjat kapnak, rendre többet, mint a nagyobb piacok (például a lengyel). Regionális viszonylatban mégis gyengék vagyunk abban a tekintetben, hogy a szektornak mekkora a súlya a gazdaságban. Például a hitel/GDP arány néhány kelet-európai országban is magasabb. Noha mi ezermilliárdnyi adóforintot invesztáltunk a bankszektor konszolidálásába, az mégsem tud nagyobb részt vállalni a vállalatok finanszírozásában. A tőkepiac pedig még ennyire sem fejlett. Persze annak, hogy Magyarország sikeres volt a külföldi működőtőke vonzásában, megvan az a következménye, hogy  egyfajta enklávé jött létre a gazdaságban, amely tőkével is, hitellel is önmagát finanszírozza. De van több ezer magyar vállalat, amelyet senki sem finanszíroz. Azon kellene tehát gondolkodnunk, hogy hol van azoknak a kockázatoknak a határa, amelyeket vállalhatunk annak érdekében, hogy eljussunk a finanszírozást igénylő szférába.

A multinacionális enklávé ráadásul nagyon szerény üzleti kapcsolatrendszert "ápol" a hazai gazdasággal, beszállítót sem foglalkoztat sokat. A különböző kormányok hiába próbálkoztak egy sor beszállítói programmal kínkeservesen, a látványos eredmény elmaradt. Ez persze nem a multinacionális vállalatok hibája, ők azt teszik, amit a részvényesük elvár. Ha pedig nincs megfelelő minőségre képes gyártó az országban, akkor meg kell nézni, hogy vajon mi is az általános probléma.

- Vajon mi?

- Magyarországon véget ért az a korszak, amelyben az alulfizetett munkaerő, az alulértékelt forint és egy zárt körben korábban adott adókedvezmény-rendszer finanszírozta az exportot. Lehet tehát, hogy a forint nem lesz ennyire erős, mint most, a jegybanki intervenciós sávban mondjuk csak nyolc-tíz százalékkal tér el a középtől, de azt bizonyosan nem érdemes várnunk, hogy visszatér a sávközépig. Persze erős lobbiérdekek hatnak a forint ereje ellen, hiszen nemcsak az exportőröket sújtja a "túlerő", hanem az importverseny miatt a belső piacra termelőket is. A gazdaságpolitikának ezért el kell gondolkodnia azon, hogy miként lehet piaci eszközökkel olyan egyensúlyi árfolyamot találni, amelyik a valóban jól termelő cégeket megfelelő helyzetbe hozza. Ám akkor is csak kevesen lesznek képesek arra, hogy az ennyire erős forintot kigazdálkodják, vagyis ennyit lefaragjanak a költségeikből.

- Ha tőkepiaci szemüvegen át nézzük ezt a problémát, hogyan látja, miképpen lehetne javítani a "multinacionális enklávén" kívüli világot képviselő vállalatok versenyképességét?

- A megtakarítások bővülése erre is orvosság lehet. Ez ugyanakkor igen nehéz feladat abban a gazdasági környezetben, amelyben a megtakarítások 80-90 százaléka készpénzjellegű termékekben fekszik. Ezeknek az eszközöknek legfeljebb az inflációt kellene kitermelniük, ezzel szemben manapság számottevő reálkamatot is hoznak, ami nagy baj. Ezzel nem lehet versenyezni, nincs olyan ország, amelyik ilyen paraméterekkel megfelelő dinamizmusban tudná tartani a beruházásokat.

Finomabbra hangolt gazdaságpolitika kellene tehát: a monetáris és a költségvetési politika és persze az adott döntéshozók is legyenek szinkronban. Ehelyett azt látjuk, hogy a politikai determináció miatt a költségvetés "elszállt", és amíg ilyen nyomás van rajta, csekély az esélye annak, hogy a 2003-ban előirányzott 4,5 százalékos GDP-arányos hiány elérhető legyen. Ez az ország adott mennyiségű bevételt termel a költségvetésbe, nem szabad úgy tennünk, mintha valami egyszeri speciális bevételre számíthatnánk.

- Miért gondolja, hogy a vázolt arányok közepette népneveléssel lehet modernizálni a megtakarítási szerkezetet?

- Amíg minden jól ment, addig nem nagyon kellett a hosszabb távú befektetések mellett érvelni. Az átalakuló gazdaságokban viszont mindig nagy súlyt kell fektetni a pénzügyi képzésre. Elég, ha arra gondolunk, hogy készségszinten valószínűleg még a jól képzett pénzügyi szakemberek körében sem honosodott meg maradéktalanul a fejlettebb pénzügyi kultúra. A magyar lakosságra jellemző - sokszor még magamon is észreveszem -, hogy sok időt, energiát fordít arra, hogy olcsóbb sört vagy televíziót vásároljon, de a megtakarításaival alig foglalkozik, vagy egyáltalán nem, ami miatt sokkal nagyobb veszteség éri, mint amekkora a takarékos vásárlások nyeresége.

- Vagyis ahhoz is több jó termék kell, hogy változzon a megtakarítási struktúra...

- Melyik hiányzik? Vannak részvények, kötvények, opciók, külföldi termékek, befektetési alapok. A problémát nem itt látom. A magyar befektetők többsége még Matáv-részvényt sem vett. Miért hiányolnának akkor egy újabb távközlési papírt?

- Mindenesetre, amíg ilyen magas az állampapírok, a pénzpiaci alapok reálhozama, addig valamiképpen fel kell villantani a hosszabb távú megtakarításokra mozgósító érveket. Mit tud a tőzsde tenni?

- Néhány közkeletű butaságot megpróbálunk "semlegesíteni". Sokszor hallani manapság, hogy a konzervatív nyugdíjpénztárak jártak jól, mert nem fektettek részvényekbe. Ez ugyan aktuálisan sem igaz, hiszen a BUX az elmúlt egy évben "megverte" a MAX-ot, és hosszabb távon 1995 óta is magasabb hozamot produkált, mint az alternatív befektetési lehetőségek, de az igazi baj az, hogy szakemberek is ilyeneket mondanak. Pedig tudniuk kell, hogy egy nyugdíjpénztárnak harminc-negyven éves periódusban kell befektetnie és hozamot maximalizálnia. Ennek érdekében "betonba kell önteni" bizonyos minimum- és maximumértékeket, s ahogyan nem javallott csak részvényt vennie, ugyanúgy mellőznie sem.

Az érett piacgazdaságba vezető úton persze nem elég muníció, hogy már majdnem másfél évtizede van tőkepiacunk (ráadásul most éppen megint nincsen). Az kell, hogy jól működjön a gazdaság, az egyensúlyi folyamatok rendben legyenek. Akkor majd a kockázatosabb termékek kockázattal súlyozott hozama nálunk is magasabb lesz, mint a biztonságosabbaké..

- A "közhangulatot" most viszont az befolyásolja, hogy az aktuális mutatók gyengék, ráadásul a szervezetek sem feltétlenül élik túl az ínséges időket... Az elmúlt időszak eseményei bőven szolgáltak példával erre.

- Nézzük például a nagy nemzetközi biztosítókat, amelyek újratőkésítése most folyik. Ezek a saját mérlegükkel vállalnak garanciákat, amelyek díjából tartalékokat képeznek, ezeket befektetik, s párhuzamosan kötelezettségeik keletkeznek. Amikor a tőzsde extrahozamot produkált a számukra, a kötelezettségeik nem nőttek arányosan. Ennek jóvoltából a fellendülés gyümölcseit osztalék formájában szakították le, és nem számoltak a visszaesés ilyen mértékével, vagyis alultőkésítetté váltak.

A bőség időszakában persze sokszor a menedzsment elfogult a nagy nyereséggel, illetve osztalékkal kapcsolatban, hiszen ő is részesül ezekből a javakból. Motivációs problémával állunk szemben, amely sajátja a rendszernek. "Odaát" is tanulják még a kapitalizmust. Nekünk viszont érdemes átvennünk a tudást, s persze tudomásul kell vennünk: ez itt nem tervgazdaság, vannak bizonytalanságok.

- Abban azért érzékelhető némi szerencsétlen egybeesés, hogy ez az időszak a világ legfejlettebb tőkepiacán milyen rendkívüli eseményeket produkált az elemzőbotrányoktól a csődsorozatig. Bálványok dőltek le, olyan eminens cégek nevét árnyékolták be sötét ügyletek, amelyeket "érinthetetleneknek" gondoltunk.

- Pont ilyen, mint mostanában, tényleg nem volt még, bár újszerű (jó vagy rossz) fejleményeket mindig produkált az élet. De nézzük ezeknek is a hozadékát! Azt, hogy ahol a vállalatok nagy része a nyilvános piacon mérettetik meg, ott gyorsan felszínre kerülnek az ilyen problémák. Nem a tőzsde létéből következik, hogy történetesen a könyvvizsgáló mennyire megbízható, vagy hogy egy vállalatvezető miként gazdálkodik, de az a tőzsde erénye, hogy ez kiderül. Ha nincs tőzsde, mi történt volna? A részvényesek évekkel később értesültek volna a machinációkról, és - hogy a közvélemény előtt ne járassák le cégüket - titokban leváltják a menedzsmentet, és (ha tudják) működtetik tovább a társaságot.

- Bár a kérdés az aktuális elnöki céljai ellenében hat, mégis kíváncsiak vagyunk a véleményére: vajon lehetnek-e magyarországi párhuzamok?

- Itthon igencsak más a közeg. Mindenekelőtt mindenki jól ismeri a tőzsdei cégek vezetőit, akik között nem egy nemzetközi kaliberű, sokszoros szakmai elismerésben részesülő vezérigazgató van. Ezen túlmenően a legtöbb hazai kibocsátó menedzsmentjét szakmai tulajdonosi vagy állami ellenőrző rendszer felügyeli a szokásos piaci ellenőrzésen felül. Csak a valóban szórt tulajdonosi struktúrával tevékenykedő társaságoknál alakulhat ki menedzsmenturalom, akár teljhatalom. Nagyon más a vezetési kultúra is. A legtöbb felsővezető még az állami vállalati érában szocializálódott, jellemzően szűk keretek között, minimális mozgástérrel. A legtöbbjük alighanem akkor sem vezetné másképpen a cégét, ha nem lenne ilyen kontroll fölötte.

A tőzsdei vállalatoknál véleményem szerint az lesz majd érdekes helyzet, ha megváltozik a környezet, és ezáltal több lesz az egyszeri esemény (például akvizíció), amely a részvények árfolyamát jobban befolyásolja. Akkor mi is elérhetjük, hogy topmenedzserek a vállalat helyett a várakozásokat irányítsák. Az Egyesült Államokban mindenesetre ez történt. A vezetőktől elvárták, hogy negyedévről negyedévre centre pontosan mondják meg előre a profitot. Ez persze lehetetlen. Általában még a családok sem tudják megjósolni, hogy a hónap végére pontosan mennyi pénzük lesz, akkor hogyan is várhatnánk el ezt a hihetetlen sok emberrel, termékkel, rengeteg piacon dolgozó multiktól. Amerikában azonban az emberek elhitték, ezért a vállalatok ezt is tették, persze azután menedzselniük kellett a számokat, mégpedig azzal a céllal, hogy a profit mindig múlja felül a megelőző időszakét. Így, ha valóban növekedtek, a jó időkben tartalékoltak, a rosszakban pedig feléltek. Ugyanakkor, ha mindez átlátható keretben zajlik, akkor a részvényes mégiscsak védelemben részesül, mert csökkenhet a volatilitás, kiszámíthatóvá válhat az osztalékpolitika. Ha azonban nincsen valódi növekedés, a rendszer felrobbanhat. Ez történt most Amerikában. Igaz, a vállalati modelltől is függ a folyamat ereje. Látjuk, a várakozások leginkább az új gazdaságban szakadtak el a valóságtól.

- Kanyarodjunk vissza az élénkítési tervekhez. Az adórendszerrel való ösztönzés klasszikusnak számít a hazai tőzsdetörténelemben. Mit vár például a tőzsdére lépés adóval való serkentésétől, ha a vállalati kínálat szerény?

- A politika általában azokat az üzeneteket fogalmazza meg, amelyek iránt érezhető közigény van. A kormány élénkítési programját azonban valóban felvilágosult kommunikációnak gondolom, mert nem evidens, hogy a választópolgároknak szükségük van minderre. Az embereket persze érinti a tőzsde, ám ezt nem mindenki tudja. A pénzügyminiszter feladatai között az első a költségvetés, illetve az állami vagyon kezelése, értékesítése (például a tőkepiacon). A jól működő tőzsde támogatja ebben. Ha ugyanis rosszul funkcionál, kevésbé jól lehet eladni a vállalatokat.

Ami a szóba jövő kínálatot illeti: nyilvánvaló, hogy a Mol, a Richter állami pakettjét igen hamar tőzsdére lehet vinni. Az Antenna Hungáriát gyorsan rendbe lehetne tenni, hiszen a menedzsmentje jó. És források kellenének ahhoz, hogy a cég eleget tudjon tenni a vállalt kötelezettségeinek. Számomra nyilvánvaló persze, hogy nem kell belőle teljes körű távközlési és médiaszolgáltatót létrehozni, hiszen látszik, hogy kialakult a telekommunikációs és a médiapiac hosszú távon ésszerű struktúrája, tehát a versenyképességet biztosító területeken kell összpontosítani, nem pedig szétforgácsolni az erőket. Ezeken kívül vannak nehezebb és még nehezebb helyzetben lévő állami vállalatok, amelyek alkalmassá válhatnak az eladásra, de sok munkát igényelnek. Ilyen a főként a piaci ciklusa miatt megroggyanó Dunaferr, az állam által rákényszerített terheit nyögő MVM. A Malév nehezebb ügy, hiszen nem biztos, hogy Magyarországnak kell a saját légitársaság, ahogy azt Svájcban és más európai országokban is megkérdőjelezték. Mindenesetre a kommunikációval itt is baj van. Hiszen ha az adófizetőket olyan helyzetbe hozzuk, hogy áldozniuk kell a Malévra, akkor illik elmagyarázni nekik, hogy miért. Hiszen az emberek többsége soha nem ül repülőre.

- Vagyis megint oda lyukadunk ki, hogy ebben a világban is hisz a magyarázat erejében.

- Igen. A hatalmat gyakorlók közül sokan azt gondolják, hogy nem kell elmagyarázni a dolgokat, csak jó PR kell az embereknek, mert úgysem értik meg a világot. Szerintünk inkább arról van szó, hogy kevéssé informáltak. De hát az állampolgár nem pénzügyi specialista. Erre ott a pénzügyi közvetítőrendszer. Az emberek többségének azt kell megmutatni, hogyan kezeljék azt.

- Az élénkítési törekvéseket sajátos közegbe helyezik az európai pénzügyi szabályozásban napirenden lévő változások is. Nemrégiben olvashattunk olyan véleményeket, melyek szerint az unióban olyan átalakítások készülődnek, amelyek nyomán befellegzik a kisebb tőzsdéknek, kisebb szolgáltatóknak. Miként látja ezt a folyamatot?

- A BÉT igazgatóságának öt prioritása közül az egyik az integrációra törekvés. Globális integrációra, nem pusztán uniós léptékűre. Igaz, az ország
a monetáris unióba tart, amit formailag a tőzsdének is le kell képeznie, tartalmilag azonban az ügyfeleinket kell követnünk. Nemzeti érdek is, hogy az ügyfelek, a kibocsátók, a szolgáltatók ne menjenek el más piacra. A nemzetgazdasági léptékű eszköz-forrás menedzsment szempontjából káros, ha a tartozások itt maradnak, de az eszközök "kivándorolnak".

A mi érdekünk is az, hogy itt kössenek üzletet a befektetők, ehhez pedig valóban kell a kínálat. Kibocsátókat klónozni nem tudunk, de arra számíthatunk, hogy ha a BÉT jó piac, akkor maguktól is jönnek. 

- És vajon mit hozhat a konyhára külföldi részvények hazai forgalmazása?

- Diverzifikációs szempontból van jelentősége annak, hogy ott legyünk ezen a piacon, ami az ügyfelek részéről természetes igény. A BÉT közvetítőként tud fellépni, amit a tulajdonosok szorgalmaznak, hiszen a jutalékokat fizető értékpapír-forgalmazók szívesebben költik el a pénzüket a BÉT-en, mint máshol. Ennek az üzletnek a feltételei - kereskedési, elszámolási rendszer - lényegében adottak, csak minimális fejlesztésre volna szükség. Ám a világ nagyon kompetitív, más piacok hamar alánk mennek az árakkal. Ugyanakkor azt gondolom, hogy ebből a szempontból nem mi vagyunk a legrosszabb helyzetben. Minél nagyobb egy tőzsde, annál sérülékenyebb. Mint Hemingway öreg halásza, aki partra vontatta a nagy halat, amiből már nem sok maradt. A "brutális" nyereséggel dolgozó nagy európai tőzsdéktől sokan akarnak piacot, profitot elvenni, a kisebb piacokat kevésbé támadják a versenyző piacok és szolgáltatók.

- Tán csak nem arra akar ezzel célozni, hogy függetlenként is talpon tud maradni a BÉT?

- De igen, és ezért - szemben bizonyos híradásokkal - "mentőövet" senkitől sem várunk, viszont azt gondolom, hogy olyan tőzsdénk lesz, amilyet csinálunk magunknak. Ha van igény - s a nemzetközi befektetők részéről biztosan van -, akkor maradunk. Hiszen a BÉT vállalatként jól van. A tervezett 200 millió forintnál jóval kisebb lesz a veszteség annak jóvoltából, hogy a forgalom pár százalékkal jobban alakul, és hát konzervatívan is terveztünk. Így, ha a forgalom nem csökken, még profit is lehet a veszteségből. Megjegyzem: reális képet akkor kapunk, ha a Kelerben birtokolt 25 százalékos pakettet konszolidáljuk, azaz a Keler eredményének 25 százalékát is rávetítjük a számainkra. Így pedig a BÉT máris nyereséges. Végül ne feledjük, hogy a kereskedési rendszerekkel kapcsolatos "vaskos" értékcsökkenés folytán a tőzsde nettó cash-t termel, amiből veszteséget is tud finanszírozni. És 2003 az utolsó év, amelyet terhel ez az értékcsökkenés, hiszen felgyorsítottuk a távkereskedési rendszer amortizálását.

Tehát sikeresnek ítélem a tőzsde működését, amennyiben a legrosszabb években is adtunk díjkedvezményeket, bevezettünk új termékeket. Sikersztorinak tartom például a jelzáloglevelek piacát, amely a nulláról rajtolt. Ezt persze az állam is segítette, ami nem szégyen, a modell mindenhol a világon így alakult.

- A felügyeleti díjak csökkentésének terve vajon mennyit hozhat a BÉT számára?

- Nyilvánvalóan örülünk. Azt ugyanis fájlaljuk, hogy az intézménnyel kapcsolatos terhekből aránytalanul nagy rész jutott a mi szakmánknak: 25 százaléknyit finanszíroztunk, miközben a bankok együtt 50 százalékot, a biztosítók és a pénztárak pedig a maradék negyedet. Úgy gondoljuk, hogy a díj akkor méltányos, ha arányos a létrehozott gazdasági értékkel. A mi szakmánk sohasem produkált 25 százalékot, a mai súlya pedig lassan mérhetetlenül szerény.

- A pár éve még népes mezőnyről tudósító tőzsdei forgalmi statisztikák manapság gyakorlatilag három befektetési szolgáltató versengéséről szólnak. Miként a BÉT kibocsátói választéka is igen-igen koncentrált.

- Ezzel azonban nem vagyunk egyedül a világon. Helsinkiben a Nokia révén a kibocsátói koncentráció sokkal nagyobb, másutt a forgalmazói erősebb a miénknél. Persze tagadhatatlan, hogy a tőzsdék mezőnyének legkoncentráltabb harmadába tartozunk. Mélyebb elemzés híján azt ugyanakkor nem tudom, hogy ennek a körülménynek milyen piacformáló következményei vannak. Nyilvánvalóan jó volna, ha több lenne a kibocsátó, gazdálkodási szempontból azonban emiatt nincs gond. A kibocsátók által a tőzsdének fizetett díj maximált, így az eredménykimutatásban még a legnagyobb társaság kivonulása sem okozna közvetlen "törést". Persze a piac szempontjából bármelyik domináns papír elveszítése tragikus lenne.

- Tőkepiaci élénkítésről lévén szó óhatatlanul idekívánkozik a másik hazai tőzsde is. Igaz, a Budapesti Áru- és Értéktőzsde gondolata, amelyet az elmúlt évtizedben néhányan időről időre felvetettek, most több okból sem látszik időszerűnek, mégis kíváncsiak vagyunk: milyennek látja a közös út lehetőségét?

- A legújabb, egyébként a nemzetközi trendekhez igazodó folyamatok alapján a BÁT egyre inkább klasszikus árutőzsdévé válik, a BÉT pedig pénzügyi tőzsdévé. Hogy az országnak szüksége van-e két intézményre? A hatékonyság szempontjából aligha. De hát így alakult. Minket ugyanakkor minden megoldás érdekel, ami a részvényesi értéket gyarapítja.

- Fontosabbá vált-e a részvényesi érték azóta, hogy a Concorde a BÉT legnagyobb "menedzserszállítója"?

- A tőzsdét már az előző menedzsment is úgy vezette, mint egy részvénytársaságot - igaz, a forma az érdekek mentén manőverező szövetkezetre hasonlított. Ma már minden a részvényesi érték maximalizálására megy. Munkavállalók, ügyfelek, tulajdonosok triászának együtt kell megtalálniuk a saját számításaikat, hogy a rendszer ne essen szét. Amúgy a Concorde érdekei inkább forgalmazóiak. Az arányokat tekintve pár tízmillió forintos BÉT Rt.-beli részvénybefektetésünk áll szemben több mint egymilliárd forintnyi, közvetlenül a tőzsdei forgalomból származó bevétellel. Közvetetten pedig a cégcsoport kétmilliárd forintos bevétele szinte teljesen a piac egészségétől függ. Ami a menedzsmentmunkánkat illeti, úgy érezzük, hogy amennyiben a környezet "vevő" ránk, addig szívesen vállalunk feladatot.

- Közeledik az év vége, időszerű hát a kérdés: hogyan látja, milyen évet zár a tőzsde?

- Vállalatként ebben a nehéz környezetben is jót, a piac pedig - ráadásul nemzetközi összehasonlításban is - még jobbat. A BUX dollárban mérve eddig az egyik legjobb teljesítményt mutathatja fel. Szeptemberben kevesen - például az orosz, a cseh és az indonéz piac - zártak jobb időszakot. Különben a kelet-közép-európai régió a nyerő. A térségbe bőven áramlott befektetői pénz, amiből a csehek és mi profitálhattunk.