Miközben Magyarországon a részvénypiac hosszú ideje a bessz jegyeit hordozza, és küzd a marginalizálódás jövôképe ellen, a hazai bankközi piac történetében a 2001 nyarától máig tartó idôszak alighanem a nagy térnyerésrôl is emlékezetes lesz. A forint árfolyamsávjának kiszélesítése, majd a devizakorlátozások felszámolása az elmúlt évben olyan új pályát nyitott, amelyet a forgalom hirtelen megtöbbszörözôdése, az árfolyamok és az üzleti volumenek nagy kilengése, az új termékek megjelenése, a nemzetközi piacok óriásainak színre lépése, valamint a mindebben rejlô veszélyek megmutatkozása egyaránt jellemez. Havi összeállításaink egyike a hazai bankok érintett köreinek tevékenységében 2001-ben jó jövedelmeket produkáló treasury-üzletet tekinti át. A témának nem várt aktualitást ad az, hogy a bankközi kereskedelem históriájában a kezdeteket jelentô devizapiac kapunyitásának jubileumáról nemrégiben megemlékezô dealer-társadalom bizonyára egyik legnehezebb idôszakát éli. Hiszen a jegybank magasban tartott kamatai mágnesként vonzották az országba a globális pénzügyi piacokon hozamra "vadászó" tôkét, ami ismét megmutatta a piac kérlelhetetlenségét, erejének hatalmasságát, és nem elôször "súlyos" leckét ad a liberalizációval létrejött új helyzet sajátosságaiból.

Világ és piac - így látják a dealerek

A devizaliberalizáció, a pénz útjában álló szabályozási akadályok felszámolása nyomán Magyarországon is piacra léptek a pénzügyi termékek "világkereskedelmének" professzionális mozgatói, és ezzel összefüggésben a bankközi kereskedelemben nem csak az itt hagyományosnak számító ügyletek - devizaváltás stb. - volumene lódult meg. Lendületet kaptak azok a termékek is, amelyek piacának hiánya miatt a bankközi üzletkötők szakmai szövetsége nem sokkal előbb még terjedelmes tanulmányban "ostorozta" közállapotainkat. Sőt ha korlátozott körben is, de elkezdték térhódításukat a legösszetettebb pénzügyi termékek - kamatderivatívák, különféle opciók - is, amelyeket egy-két bank legújabban
(a befektetési termékek hátterében) már a lakossági üzletágban is kínál. Ez a kép rajzolódik ki azokból az értékelésekből, amelyeket a Bank & Tőzsde gyűjtött össze az elmúlt hetekben banki treasuryk vezető munkatársait faggatva az üzleti szegmensről. A véleményekből összeállított cikkünkből az is kiderül: a szakma a jövőbe tekintve kevéssé derűlátó. A globalizáció előrehaladtával a dealervilág az üzletvesztést, a karrierlehetőségek beszűkülését valószínűsíti.

A bankközi üzletkötők szakmai szövetségének, a Magyar Forex Társaságnak az égisze alatt 2000 őszén látott napvilágot az a lapunkban is közölt tanulmány, amelyik részint a szabályozási hátteret, részint a piaci feltételek formálóit okolta azért, hogy a hazai bankközi piac annak idején a legkorszerűbb pénzügyi termékek vonatkozásában viszonylag elmaradott volt. Az üzleti lehetőségekre szakmai sajátosságainál fogva éhes treasury-világot ebben a "lelkiállapotban" találta nem sokkal később, 2001 nyarán az a devizaliberalizáció, amelyet a szabályozási közeg feljavításával "fejelt meg" az év végén a tőkepiaci törvény parlamenti elfogadása.

A forint árfolyamsávjának megnyitását, az új üzleti lehetőségek megnyílását lelkesen üdvözlő bankközi piacon persze mindjárt megfogalmazódtak aggodalmak is. Hiszen a világ változásának irányát határainkon túl jó ideje láttatta már az az azóta nálunk is teret nyerő folyamat, amelynek keretében multinacionális-globális vállalatok a hatékonyság szorításában központosítják a bankok treasury-szolgáltatásainak igénybevétele szempontjából a fő felhasználónak számító kockázatkezelési kapacitásaikat, ez pedig sokakat üzletvesztéssel fenyeget (Bank & Tőzsde, 2001. 43. szám).

2002 őszén tájékozódva a lapunk által megkérdezett treasurerek csaknem kivétel nélkül a forgalom megugrásáról tudósítottak. A bankközi piac egészére vonatkozó forgalmi statisztikát csak a devizahatósági funkcióját 2001-ben elhagyó jegybank gyűjt és publikál is rendszeresen (egy ideje a honlapján), ezért - jelezték a megnyilatkozók - a valódi méretek követhetetlenek. Ugyanis a forintpiachoz kapcsolódó üzletek jó részét a külföldi bankok egymás között hozzák tető alá, például annak érdekében, hogy a magyar kamatprémium kiaknázását célzó állampapír-befektetéseikhez szükséges forintot előállítsák - jellemzően Londonban. A külföldi állampapír-befektetők ügyletei ráadásul számottevő súlyt képviselnek a hazai deviza forgalmában, aminek statisztikájában a kapcsolódó londoni devizaváltások nem jelennek meg. Az általunk megkérdezett szakemberek ennek következtében benyomásaikra hivatkozva valószínűsítettek rátákat, mégpedig részpiaconként kétszeres-ötszörös növekedést. Akad, aki úgy becsülte, hogy a határon túli befektetők állampapírüzleteit szolgáló konverzióknak talán a harmada csapódik le itthon csupán.

Ugrás és likviditás

A külföldiek piacra lépésével járó ugrás 2001-ben olyan mértékű volt, hogy az első hónapokban komoly hatást fejtett ki a hazai bankok likviditáskezelési tevékenységére is - tette hozzá a szakma egyik reprezentánsa, aki a folyamatokat értékelve több összetevőt is lényegesnek értékelt. A forgalommal együtt az ügyletek egyedi értéke is megnövekedett. A határidős piacon a betét-hitel ügyletek helyét mindinkább átveszik a swap-üzletek, ami előnyös a bankoknak, mert a swap kisebb partnerkockázati kitettséget jelent, s ezért kevésbé terheli a kockázatvállalást korlátozó limiteket. A liberalizáció nyomán az igazán nagy fejlődés a származékos termékek piacán tapasztalható ahhoz képest, hogy Magyarországon a sávnyitás előtt derivatív termékekkel gyakorlatilag nem kereskedtek az otc-piacon.

Egyvalaki kifejtette azt is, hogy meglátása szerint a kialakult viszonyok közepette a kisebb belföldi bankoknál egyre kevesebb a konverziós üzlet. A nagyobbaknál ugyanakkor még számottevő váltási volumen jön össze az export- és az importforgalom fedezését célzó váltások révén is, bár ennek olvadása az euróövezet felé tartva már elkezdődött. A piac a konvergenciában elöl jár: egyre több vállalat kalkulálja üzletmenetének mind nagyobb részét euróban, s az euróban befolyó bevételeit nem váltja forintra, hanem abból fizeti importszámláit. Ez a volumen persze szintúgy a bankok üzletéből hiányzik, az euró ily módon már lépésről lépésre szorítja ki a forintot.

A piaci véleményekből ítélve a hazai bankszektor tagjai között az üzleti aktivitás tekintetében a liberalizáció után is a hagyományos különbségek mutatkoznak meg. A különbségeket szemléletesen jelzi, hogy az elmúlt időszak folyamatait kommentálva a kis súlyú bankok egyikének munkatársa úgy vélte: a sávnyitás és a liberalizáció nem volt lényeges hatással a piacra.

Az üzleti aktivitásban meghatározó bankok számára vonatkozó kérdésre kapott válaszok is erős differenciáltságot tükröznek. Az egyik nyilatkozó kifejtette: a sávnyitás előtt a magyar bankok legtöbbje - ha eltérő intenzitással is - jegyzett árakat a piac aktív szegmenseiben. A liberalizáció óta viszont lényegesen kisebb azoknak a száma, amelyek üzleti aktivitást is kifejtenek, s folyamatosan nagyobb összegekre vonatkozó kétoldalú (vételi és eladási) árat is jegyeznek, azaz market-makerként tevékenykednek. A devizapiacon három, a bankközi betét/hitel piacon öt-hat, a derivatív piacon mindössze egy-két market-maker dolgozik. A többiek inkább csak konkrét üzleti érdeklődéssel lendülnek aktivitásba.

Más vélemény szerint a bankközi piac különböző szegmenseiben aktívan dolgozó bankok száma a liberalizáció előtt és azóta is 15-20 lehet, s ugyanennyi külföldi bank társul hozzájuk. Megint más a fontosabb piacokon aktív bankok számát nagyjából tízre tette.

Bankok a mezőnyben

A bankközi termékek és forgalom alapján a mezőny toplistájára vonatkozó kérdésre gyakorlatilag egybecsengő válaszokat kaptunk - ami persze nem csoda. Ezek alapján a piac legfontosabb bankjai "névsor szerint" a CIB, a Citibank, a Deutsche Bank, az Erste Bank, a HVB Bank, az ING, a K&H, az MKB, az OTP, a Raiff-
eisen Bank és a WestLB. Ezen belül a spot devizapiac és a rövid swap-piac toplistája a következő: Citibank, Deutsche Bank, ING. A derivatív piac élmezőnye kéttagú, a Citibank és az Erste Bank alkotja, a pénzpiac összefoglaló néven említett szegmens elejére pedig a Citibankot, a HVB-t és az ING Bankot tették válaszolóink. Végül az állampapírpiacon a Citibank, Deutsche Bank, ING sorrendet kaptuk. Akadt, aki kommentárként kiemelte, hogy a liberalizáció előtti időkben is ezek a bankok mutatkoztak a legaktívabbnak, napjainkra inkább a piaci súlyaik változhattak.

Az új termékeket firtató kérdésünkre ki a devizaopciót, ki a kamat-swapot, ki a kamatderivatívákat emelte ki, azt azonban mindenki hozzátette, hogy régi termékekről van szó, az újdonság az, hogy ma már piacról is lehet beszélni. Van, aki azt is kifejtette: számára ennek az évnek a lényeges fejleménye a kamat-swapok piacának kialakulása. Ide az üzleti partnerek legalább 90 százaléka Londonból "jön". Ôk jellemzően intézményi befektetők, amelyek állampapír-portfóliójuk fedezése érdekében kötnek üzletet. Vállalati ügyfél viszont - ezt többen is kiemelték - gyakorlatilag nincs ezen a piacon. Más arról tudósított, hogy a derivatív forgalom erősödésének jeleként a vállalati üzletágban teret nyernek a strukturált termékek. Végül a treasurerek egyike azt jelezte, hogy tapasztalatai szerint a belföldi ügyfelek már keresik az opciókat, mégpedig legtöbbször spekulációs céllal. Ezekben az ügyletekben viszont szinte kizárólag angolszász vagy német bankok a partnereik, a hazaiak pedig csupán közvetítenek, aminek a fő okát a vezetőség és/vagy a kockázatkezelés felkészültségének gyengeségében látja. Ráadásul a bankokra érvényes szigorú jelentési kötelezettségek teljesítéséhez - így a pozíciókockázatok bemutatásához - olyan költséges rendszerekre van szükség, amelyek kiépítése és működtetése felemésztheti a termék jövedelmezőségét.

Szerzési ambíciók

Arról érdeklődve, hogy megjelentek-e a hazai piacon új szereplők, s a liberalizáció kínálta lehetőségekkel élve külföldi bankok visznek-e el üzletet a hazaiak elől, egyöntetű igen választ kaptunk. A választékot illetően a lista a bankoktól, brókerházaktól a nyugdíj- és a fedezeti alapokig terjed. Az egyik treasurer az elveszített üzleti volument nem tartotta számottevőnek. Mint fejtegette: a hazai cégek a pénz- és devizapiaci üzleteiket is döntően itthon akarják látni. Igaz, azok, amelyek strukturált fedezeti üzletekre is vállalkoznak, inkább nagy londoni befektetési bankokkal dolgoznak. Az viszont lényeges fejlemény, hogy egyre több nemzetközi vállalat centralizálja treasury-tevékenységét valamely külföldi központjába, és onnan már nem tér vissza az elvitt forgalom.

Más azt a tapasztalatát mondta el, hogy azok a külföldi pénzügyi szolgáltatók, amelyek a piacnyitás előtt a magyar bankok ügyfelei voltak, most versenytársaikká váltak. Ezek portfóliójuk mérete, limitrendszerük, kockázatvállalási hajlandóságuk jóvoltából az árképzés tekintetében igen hatékonyak. Az agresszív árjegyzés és akvizíció a nagyobb hazai befektetők körében piacszerzési céljaikat tükrözi. Egyidejűleg azoknak a külföldi bankoknak az aktivitása is fölerősödött, amelyek nagy vállalati ügyfeleknek strukturált kockázatfedezeti megoldásokat kínálnak.

A konkurensek színre lépését kommentálva egyvalaki megjegyezte: árazásban a magyar bankok - legalábbis az első öt-nyolc - nem rosszabbak. Más azt emelte ki, hogy az itt üzletelő külföldi bankok sokszor nem a piacról, hanem saját kereskedési könyvük "készleteiből" szolgálják ki az ügyfeleiket, ezért áraznak gyakran agresszívabban. Ennek láttán persze a magyar bankok nagy ügyfelei könnyen "elcsábulhatnak". Végül van, aki úgy látja: azok a külföldi bankok, amelyeknek helyi leányintézményük van,  erősítettek. A treasuryk kooperálnak, s a bonyolultabb forinttermékeket is külföldön "állítják elő". A magyar treasury dolga az eladás.

A vállalati ügyfelek magatartásának, elvárásainak változását tudakolva többek között azt hallottuk, hogy csak a legnagyobbak fordítanak növekvő figyelmet működési kockázataik felmérésére és kezelésére. Amelyik treasury-csapatot is felállított, az élénk érdeklődést tanúsít a komplikáltabb ügylettípusok megértése és alkalmazása iránt.

A többség ellenben - s ezt szinte egyöntetűen állították a válaszolók - napjainkban is passzívan szemléli a piac volatilitásának megnövekedésével összefüggő veszteségeit (az exportőrök állami kompenzációban bíznak) vagy nyereségeit (az importőrök nem fixálják a nyereségüket). A legtöbb cég még nem alakította ki a kockázatkezelési szabályzatát, a pénzügyi vezetők munkájának megítélésében még kevés helyen szempont a működési kockázatok hatékony kezelése.

Ugyanakkor a multinacionális vállalati ügyfelek gyorsan kihasználták a liberalizáció adta lehetőségeket, és mind többjük centralizálja a treasuryt. Ez a központi egység zárja le azután a különböző országokban tevékenykedő leányvállalatok konszolidált pozícióit, így ennek a forgalomnak a nagy részét elvitték a magyarországi bankok "orra" elől.

Azt firtatva, hogy a bankok napjainkban több vagy kevesebb treasury-terméket tudnak-e eladni, a jellemző válasz a több volt. Valaki ugyanakkor megjegyezte, hogy ez a kereslet sajátosságai miatt a volumenre vonatkozik csak. Más azt hangsúlyozta, hogy a vállalati treasuryk munkatársai képzésre szorulnak. Az egyik kisebb bankból pedig felpanaszolták, hogy szeretnének több szolgáltatást eladni, ám a szabályozás korlátozza ebbéli lehetőségeiket.

A banki treasuryk súlyának, az üzletág jelentőségének változására vonatkozó kérdésünkre az egyik válaszoló azt fejtette ki: ez attól függ, hogy az adott bank milyen szolgáltatásokat tud nyújtani ügyfeleinek. Az alaptermékekre szorítkozó treasury aktivitása, jövedelemtermelő képessége és így súlya is fogy. A globális hálózattal és nagy ügyfélbázissal rendelkező, teljes termékskálát kínáló bankoké viszont megnőtt. Azok nyernek teret, amelyek szakértői gárdája nagy szakmai felkészültséggel dolgozik, erőfeszítéseit pedig az adott csoport nemzetközi pénzpiaci központokban tevékenykedő egységei kompetitív árazással támogatják. Ezt egészíti ki az a vélemény, miszerint a külföldi tulajdonost nélkülöző hazai bankok nem tudták felvenni a versenyt sem a kereskedési technika fejlesztésével, sem a kellő tőkekövetelmények kialakításával, sem a bankközi limitek megfelelő paraméterezésével. Ennek következménye az, hogy sok treasury ma is szinte kizárólag likviditáskezeléssel foglalkozik.

A treasury jobb üzlet-e vajon ma, mint a liberalizáció előtt volt? Erre a kérdésre például azt a választ kaptuk: jobb is, nagyobb is, persze nagyobb rizikóval. Jobb üzletet viszont csak azok a bankok tudnak realizálni, amelyek külföldi anyabankja ezt megengedi. Az üzletágban ugyanakkor nőtt az értékesítés jelentősége és kisebb lett a kereskedelemé, mert a nemzetközi bankok is centralizálnak, és az anyaintézmények külföldön "szeretik" koncentrálni a saját számlás kereskedelmet a vele járó rizikóval együtt.

S a jövő?

Az előttünk álló időszakban növekszik-e a treasury-üzlet jelentősége? Vagy csökken? Erre a kérdésre válaszul az egyik treasurer úgy fogalmazott: a likviditáskezelés, a forrásgyűjtés fontosabb lesz, főleg, hogy mind több banknak a tőkepiacon kell a szükséges forrásait gyűjtenie, ami központi kérdésnek értékelhető. Más azt emelte ki: a tevékenység fontos marad, ám a hangsúly az uniós konvergencia hatására az ügyfelek kiszolgálására tevődik. Főleg, hogy akkorra a bankok egy része itthon fiókká alakul, és Budapest ugyanúgy egyike lesz az értékesítési központoknak, mint Stuttgart, Pozsony, Linz stb. A forgalom elvándorlása persze folytatódni fog, s az uniós csatlakozással alighanem fel is gyorsul. Párhuzamosan nőni fog azoknak a bankoknak a száma, amelyekben a treasury csak az értékesítésre szorítkozik. A kereskedés színtere alighanem a nemzetközi pénzpiaci központokba tevődik át, ahogy már ma is van példa arra, hogy a bankok operációs rendszereit regionális léptékben egy központból szolgálják ki.

A dealerek karrierkilátásait valamennyi válaszolónk úgy ítélte meg: inkább romlani, mint javulni fog. A bankok száma fogy, a verseny és a költségek kezelésének szigora erősödik. Miért lenne hát másképp? A dealer-társadalom nagy szelekció elébe néz és azok az üzletkötők tudnak majd a pályán maradni, akik szakmai kvalitásaikban felveszik a versenyt a külföldi üzletkötőkkel bővülő piacon. Akik állják a sarat, azokra viszont alighanem jó pályaképek várnak.

R. E.

Erősíteni

A hazai treasury-üzlet egyik vezető bankjának számító ING Bank élén éppen az árfolyamrendszer-váltás és a devizaliberalizáció időszakában zajlott a vezetőváltás. Pieter de Haes vezérigazgatót arról kérdeztük: hogyan értékeli a jövetelekor nagyot változó üzletág perspektíváját és a dealerek karrierlehetőségeit,. Ezenkívül azt is tudakoltuk, hogy bankja ezen a piacon milyen célokat követ.

- A liberalizációt követően a forintkamatozású eszközök helyzete gyökeresen megváltozott. A verseny erősödése jótékonyan hatott a piacra, hiszen mind a likviditás, mind a piaci résztvevők száma nőtt, a spreadek erősen csökkentek. A külföldiek aktivitása kiemelkedő. Várakozásaim szerint a kamatderivatívák jelentősége - miként a fejlett piacokon - mind nagyobb lesz.

Ami a magyarországi devizaügyleteket és tőkepiaci műveleteket illeti, az ING Bank piacvezetőként is azon van, hogy erősítse a pozícióját. Erre tekintettel mindent megteszünk annak érdekében, hogy kiváló minőségű szolgáltatást nyújtsunk és kivívjuk az ügyfelek elégedettségét. Eközben pedig kiemelkedő figyelmet fordítunk arra, hogy a magyarországi csoport minden tagjával közösen egységes értékesítési tevékenységet folytassunk.

Ügyfélportfóliójára tekintettel az ING feltehetően Magyarország egyik legirigyeltebb bankja. Ettől függetlenül kétségtelen, hogy figyelemmel kell kísérnünk külföldi versenytársaink tevékenységét, amelyek folyamatosan erősítik pozícióikat. Ezzel összefüggésben elmondhatom, hogy szüntelen erőfeszítéseket teszünk újabb ügyfelek megnyerésére, miközben ügyfeleink száma növekvő tendenciát mutat.

Azt nagy kihívásnak tartom, ha valakinek lehetősége nyílik arra, hogy egy bank valamelyik kulcsfontosságú osztályán dolgozhasson és megérthesse a körülötte zajló folyamatokat. A treasury olyan részleg, ahonnan rálátás nyílik a banki tevékenység egészére, függetlenül attól, hogy ez a treasury Magyarországon vagy külföldön van. Hadd említsem meg, hogy az ING Bank nagy figyelmet szentel munkatársai képzésére, és minden támogatást megad karrierjük építéséhez.

A forinteszközök derivatív piacának létrehozása érdekében a bankok javarészt elvégezték saját "házi feladatukat". Ezen a professzionális (bankközi) derivatív piac létrehozása értendő, amire szükség volt ahhoz, hogy elkezdődhessen a termékek értékesítése az ügyfeleknek. Természetesen a nemzetközi háttér, a magyarországi treasury mérete és szabadságfoka függvényében a szereplők között lényeges különbségek alakultak ki. Ennek leggyakoribb példája az, hogy a legegyszerűbb ügyleteken túlmutató termékek vonatkozásában a magyar bankok zöme csupán használója a piacnak (market-user). Szerencsés esetben egyikük-másikuk külföldi "mamája" aktív részese valamely piaci szegmensnek (market-maker), így az ebben az üzletágban az eladási és a vételi ajánlati árak között mutatkozó, olykor még széles rés (bid-offer spread) lefaragásával kompetitív árat tudnak kínálni ügyfeleiknek. Sajnálatosan gyakori tapasztalat, hogy Magyar-
országon még képviseleti irodával sem rendelkező külföldi befektetési bankok messze nagyobb közvetítői ennek a piacnak, mint a helyi ügyfeleket közelről ismerő hazai társaik.

A professzionális piac

Ami a derivatív termékek palettáját illeti, a kínálat a forinthoz kötődő ügyletek vonatkozásában is szinte teljes, ami ilyen rövid idő alatt nagy teljesítményként értékelhető.

A határidős kamatláb-megállapodások (FRA) likviditása kiemelkedő, ami abban mérhető, hogy az ügyfelek szinte bármilyen igénye kielégíthető anélkül, hogy az a piac érdemleges befolyásolásához vezetne.

A swap-piac likviditása hasonlóan jó. Ez azonban csupán a rövidebb lejáratokra érvényes, három-öt éves periódusra a standard árjegyzés
5 milliárd forintra vonatkozik, nagyobb ügyleteket pedig inkább csak egyedi megbízás alapján vagy stratégiai pozícióba történő vétellel lehet végrehajtani. Az alapvetően londoni "székhelyű" swap-piacon az aktív market-makerek száma nagyjából öt, s ezek közül csupán egy dolgozik Magyarországon. Az elérhető tenorok tekintetében a bankközi piac hét évig jutott el eddig (gyakran limitproblémák miatt), de az ügyfelek viszonylatában ennél hosszabb swapokat is jegyeztek már.

Az opciós piac kialakulásához kellő volatilitással rendelkező, valós devizapiacra volt szükség. Korábban a jegybanki intervenciós sáv szűk volta miatt úgynevezett csonkolt eloszlással közelítő opciós modellek piaci létjogosultsága gyakran megkérdőjelezhető volt, így valójában aktív piac sem jött létre. A mai volatilitáspiac nagyjából ötéves futamidőre érhető el, de természetesen - hasonlóan a swapokéhoz - itt is csak a rövid tenorok likviditása értékelhető megfelelőnek.

A kamatopciók tekintetében rosszabb a helyzet, hiszen az ereszkedő kamatszint senkit sem kényszerített a kamatderivatívák használatára. Ráadásul a hosszabb futamidejű kamatopciók piacának előfeltétele a likvid swap-piac kialakulása, hiszen az árjegyzők csak bizonyos feltételek - megfelelő likviditás és aránylag szűk bid-offer spread - együttlétekor hajlandók jegyezni nem lineáris pozíciókat az ügylethez elengedhetetlen dinamikus deltahedzs miatt. Mindezek miatt klasszikus bankközi kamat-
opciós piacról nem beszélhetünk, amennyiben az ügyfelek bizonyos tranzakciói igénylik, az érdekelt bankok maguk fedezik dinamikusan a kockázati kitettségüket.

Indokolt megemlítenünk a hibrid termékek piacát is, amelyen a derivatív instrumentum értékét több piaci faktor befolyásolja közvetlenül (például dízelolajra szóló forintban denominált opció). Ezen termékek vonatkozásában nem beszélhetünk a szó szoros értelmében vett egyedi piacról, hiszen az árjegyző bankok összetevőkre bontva fedezik a pozíciójukat, azaz az alaptermék (például az olaj) derivatív piaca mellett a szokásos deviza- és kamatderivatív piacot használják a termék felépítéséhez. Ahogy az a ténylegesen árat jegyző bankok számából is gyanítható, ez az üzleti szegmens nagy szakértelmet és dedikáltságot igényel, hiszen itt nem csupán az egyes alapügyletek egyszeri fedezését kell végrehajtani, hanem az egyes piacok állandóan változó kereszthatásait is nyomon kell követni.

A klasszikus derivatíváktól tulajdonságaiban gyökeresen különbözik, mégis a derivatív piac részét képezi a hitelderivatív szegmens. Nyugat-Európában és Amerikában ez a leggyorsabban fejlődő derivatív üzletág, de létrejöttének feltétele a vállalati kötvények likvid piacának létezése. Mivel ez Magyarországon a tőkepiac és a szabályozási környezet fejletlenségének, valamint a kereskedelmi bankok hitelezési üzletágai közti versenynek betudhatóan még csak gyermekcipőben sem jár, a hozzá kapcsolódó derivatív piac is csupán távoli jövőkép lehet. Bizonyos szituációkban viszont érdemes fontolóra venni a fejlett piacok hitelderivatíváinak használatát, hiszen ezek jóvoltából a vállalatok úgynevezett proxy-hedzs keretében fedezhetik országkockázataikat, illetve a befektetők némi többletkockázatot vállalva számottevő hozamtöbbletet érhetnek el.

A végfelhasználók

A vállalatok és a befektetők közül egyértelműen az előbbiek járnak élen a derivatívák használatában, igaz, nagyrészt még az egyszerűbb termékeket, a forwardokat, illetve a deviza-swapokat alkalmazzák kockázatkezelésre. Ebben a tekintetben nagy a szórás az egyes cégek között, a legtöbb helyen még csak mostanában van kialakulóban a prudens kockázatkezelési filozófia. A vállalatok még napjainkban is gyakran összemossák a tevékenységükből fakadó devizakitettséget a finanszírozás kapcsán felmerülő esetleges kockázatokkal, de már látunk példát az egyes faktorok tudatos szétválasztására és azok aktív menedzselésére is.

Az euró-, illetve a dollárövezet vonatkozásában jellemző magas kamatkülönbözet leginkább az exportőröket sarkallja fedezeti ügyletek kötésére, hiszen a forint stabilitása jóvoltából ők tetemes extraprofitot számolhatnak el bevételeik határidős értékesítéséből. Velük ellentétben az importőrök már jobban meggondolják, hogy a forint elmúlt időszak-
ban produkált volatilitását látva kifizessék-e az egyéves viszonylatban
eurónként, illetve dolláronként akár 15-20 forintra is rúgó forward-árkülönbözetet az árfolyamkockázat csökkentése érdekében.

A "finomhangolás" eszközeként egyre gyakrabban kerül előtérbe a devizaopció is. Ennek kapcsán indokolt megjegyezni, hogy az a nézet, miszerint az opciók drágák, a piac elmúlt időszakban bekövetkezett fejlődése folytán már alaptalan. A derivatív termékek relatív költségességét alapvetően a likviditás hiánya okozhatja, ami a bid-offer spreadek szélesre nyílásában csapódhat le. A forintalapú opciók piacán ez a helyzet már nem áll fenn: az opciók ára a tényleges vételi, illetve eladási jog értékét tükrözi.

Némileg más azoknak a vállalatoknak a helyzete, amelyek régebben hosszú futamidejű devizahiteleket vettek fel a magas forintárfolyam és a viszonylag alacsony devizakamatok miatt. Ezek számára az elmúlt egy-két év jelentős árfolyamnyereséget hozott, így egyre többen térnek vissza szintetikus, azaz deviza-swapokon keresztüli forintfinanszírozásra. Szerepet játszott ebben a hosszú távú forintkamatok erőteljes esése is, a tízéves tenorban az euró- és a forintswap között a különbség már kevesebb mint 250 bázispont. A téma kapcsán említést érdemel a magyar adórendszer aszimmetrikus volta, ami addicionális előnyöket rejt magában a szintetikus hitelforintosításkor.

Az árukkal (commodity) kapcsolatos árkockázat kezelése Magyarországon még kevésbé elterjedt, alig néhány vállalatnál tevékenykedik olyan professzionális treasury, amelyik képes nyomon követni (monitoring) és fedezni ezeket a még külföldön is gyakran gondot okozó kitettségeket.

A befektetők gyakran számukra fel nem róható okokból szinte elenyésző mértékben használják a derivatív termékeket. A magyar intézményi befektetőkre vonatkozó szabályozás többszöri átdolgozás után is még mindig inkább ellenzi, semhogy támogatná a professzionális vagyonkezelés elengedhetetlen eszközeit. Ráadásul az esetek többségében az intézmények a biztonság kedvéért inkább konzervatívan értelmezik a jogszabályokat, még akkor is, ha ez gyökeres ellentétben áll gazdasági érdekükkel. Természetesen a vagyonkezelést a tapasztalatlan befektetők védelme érdekében regularizált formában kell műveltetni, de az iparág külföldiekkel szembeni hosszú távú versenyképességének megóvása érdekében mindenképpen ajánlatos már most nagyobb teret engedni a szofisztikáltabb termékeknek.

Az elmúlt időszakban azzal összefüggésben, hogy a pénz- és tőkepiaci hozamok hosszabb ideje alacsonyak, érezhető volt némi érdeklődés a strukturált termékek iránt, de a kezdeti lelkesedés a merev befektetési politika, a nyitott számviteli kérdések, illetve gyakran a külföldi anyacég konzervatív hozzáállása miatt gyorsan alábbhagyott.

Meg kell azonban jegyezni, hogy az intézményi befektetőkkel ellentétben a lakossági piacon egyre-másra jelennek meg a különböző tőkegarantált strukturált termékek. Igaz, méreteiben és tulajdonságaiban nem hasonlítható össze a két szegmens, de biztató, hogy ezek a termékek valamilyen módon részesei lehetnek a magyar piacnak, s ezzel párhuzamosan lehetőséget nyújtanak szélesebb körű megismertetésükre.

A bankközi professzionális piac az elmúlt egy évben nagy fejlődésen ment keresztül, a forintpiac fejlettségének foka a méretéhez képest talán meg is haladja a tőle elvárhatót. Magyarország még szűkében van az
e szofisztikált termékskála szélesebb körű elterjedéséhez szükséges kvalifikált szakembergárdának, pedig a dinamikus fejlődéshez és a méretgazdaságos volumen eléréséhez elengedhetetlen a professzinális "sales-csapat" kiépülése. Habár a magyar forint napjai az Európai Unióhoz és a monetáris unióhoz való csatlakozás következtében meg vannak számlálva, a derivatív üzletág addig is hozzájárulhat a hazai bankok profitabilitásához, a vállalatok eredményeinek kisimításához, illetve az intézményi befektetők eszközrendszerének szélesítéséhez. Ehhez természetesen nemcsak a bankok, hanem a végfelhasználók, a vállalatok és a befektetők erőfeszítéseire is szükség van.

Asztalos Gábor

Treasury-termékek és adózás

A treasury-termékek, valamint a különböző strukturált pénz- és tőkepiaci termékek adózásának vizsgálatakor az elsősorban a számviteli elszámolástól függő társasági adó, a magyar, illetve külföldi forrásadó, a helyi iparűzési adó és a magánbefektetőket érintő személyi jövedelemadó témakörét célszerű számba venni - állítja a KPMG Hungária adószakértője, a pénzügyi szolgáltatások csoport vezetője, aki adónemenként haladva összefoglalja azokat a legfontosabb szabályokat, amelyekre az adott termékeken alapuló ügyletekből származó jövedelmek adózása kapcsán érdemes figyelmet fordítani.

Társasági adó

A treasury-termékek bevételei és ráfordításai részét képezik az adózás előtti eredménynek, a bevételek így a társasági adótörvény értelmében adókötelesek, a ráfordítások pedig csökkentik a társasági adó alapját. A társasági adó alapjának pontos meghatározásáról szólva indokolt kiemelni egy fontos szempontot, amelyik befolyásolja a bevételek és a ráfordítások elszámolásának idejét, és így módosíthatja az eredmény adóévek közötti elszámolását.
A treasury-termékek vonatkozásában ilyen az év végi elhatárolások kérdése. A fedezeti ügyletek kapcsán a fedezett alapügylet mérlegfordulónapig felmerülő és elszámolt eredményének ellenkező előjelű összegében lehet elhatárolni a fedezeti ügylet nem realizált bevételét, illetve ráfordítását. A fedezett és a fedezeti ügyletek egymással összhangban lévő számviteli kezelésére ezért célszerű megkülönböztetett figyelmet fordítani.

Forrásadó

A treasury-termékek, valamint a strukturált pénz- és tőkepiaci termékek kapcsán felmerülhet a külföldi szervezetek magyar forrású jövedelmeinek itteni adóztatása, csakúgy, mint a hazai szervezetek külföldi forrású jövedelmeinek külföldi forrásadó-kötelezettsége.

A társasági és az osztalékadóról szóló törvény értelmében a külföldi szervezetek treasury-termékekből származó magyar forrású jövedelmei vonatkozásában csak a kamatjövedelmet terhelő forrásadó-kötelezettség merülhet fel. A törvény külön kamatfogalmat nem használ, a külföldi szervezetekre magyar számviteli előírások nem vonatkoznak. A treasury-termékekből származó jövedelmek véleményünk szerint még akkor sem minősülnek polgári jogi értelemben kamatnak, ha kamatlábakhoz kötött származtatott ügyletek, kamatswap-ügyletek vagy FRA-ügyletek "produktumai", ezért magyar forrásadó e jövedelmeket nem sújthatja. Mindazonáltal ismeretesek ezzel ellentétes értelmezések is, ezért mindenképpen tanácsos minden egyes pénzügyi termék vonatkozásában megvizsgálni a magyar forrásadó-kötelezettség lehetőségét.

Amennyiben egy adott tranzakcióra, illetve az abból származó jövedelemre alkalmazható Magyarország valamely kettős adóztatást kizáró egyezménye, akkor az adott egyezmény rendelkezései szerint kell eljárni. A hatályos nemzetközi szerződések alkalmazásában a treasury-termékekből származó jövedelem általában szintén nem minősül kamatnak. Ezeknek az egyezményeknek az értelmében a külföldi szervezetek ilyen jövedelmei - tekintettel arra, hogy adóügyi telephelyük nem keletkezik Magyarországon - egyéb jövedelemnek minősülnek, ez pedig az egyezmények szerint általában a forrásországban - így ha magyar forrású jövedelemről van szó, akkor hazánkban - nem adóztathatók. Egy-egy konkrét ügylet kapcsán azonban mindenképpen célszerű megvizsgálni az érintett egyezményt, hiszen a különböző adóegyezmények vonatkozó szabályai nem egységesek.

A magyar piaci szereplők szóban forgó termékekből származó külföldi jövedelmeire a vonatkozó helyi szabályokon kívül a kettős adóztatás elkerüléséről szóló egyezményeket kell alkalmazni. Az ilyen egyezmények kapcsán véleményünk szerint külföldi forrásadó - a leírtak értelmében - általában nem terheli a magyar felek jövedelmét.

Helyi iparűzési adó

A hitelintézeteknél a saját számlára kötött határidős és opciós - tőzsdei és tőzsdén kívüli -, valamint swap-ügyletekből származó, várható vagy ténylegesen elszámolt árfolyamnyereségeket, illetve -veszteségeket, kamatbevételeket, illetve -ráfordításokat (az esetleges elhatárolásokat követően) a befektetési szolgáltatás bevételei, illetve ráfordításai között kell elszámolni. A befektetési szolgáltatás bevételei alapját képezik a helyi iparűzési adó alapjának, míg a befektetési szolgáltatás ráfordításai nem vonhatók le a helyi iparűzési adó alapjából.

Tapasztalataink alapján egyes treasury-termékekből származó bevételeket és ráfordításokat nem minden esetben számolnak el bruttó módon az érdekeltek. Ez a gyakorlat a helyi iparűzési adó szempontjából kockázatot hordozhat, mivel az előírt bruttó elszámolás mind az elszámolt bevételek, mind az elszámolt ráfordítások növekedésével járhatna, ami növelné a helyi iparűzési adó alapját.

Személyi jövedelemadó

A magyar magánbefektetők strukturált termékekből származó jövedelme nem tekinthető az adótörvény megfogalmazásával élve tőzsdei összetett, illetve tőzsdei származtatott ügyletnek, ha ezeket a termékeket nem tőzsdén szerzik meg. Ezek kapcsán általában befektetési szolgáltatók által kínált befektetési lehetőségekről van szó, olyanokról, amelyeket ugyan tőzsdei termékekhez köthetnek, de maguk nem tőzsdei termékek. Ilyenkor a tőzsdei összetett, származtatott ügyletekre vonatkozó adózási szabályok, amelyek 20 százalékos mértékű adóterhet jelentenének, nem alkalmazhatók. Ehelyett a szóban forgó jövedelmek az egyéb kategóriába sorolandók, amelyeket - összevonandó jövedelemként - legfeljebb 40 százalékos mértékű adóteher, valamint 11 százalékos egészségügyi hozzájárulás terhel.

Amennyiben külföldi illetőségű magánszemélyek tesznek szert magyar befektetési szolgáltató közvetítésével strukturált termékekből származó jövedelemre, az általában nem minősül belföldről származó jövedelemnek, ezért Magyarországon nem adóköteles. Amennyiben a külföldi illetőségű magánszemély egy speciális befektetési termékből mégis magyar forrásúnak minősülő jövedelmet élvez, akkor a vonatkozó adóegyezmény szerint kell eljárnia. Az egyezmények alkalmazásában a strukturált termékekből származó jövedelmek valószínűsíthetően egyéb jövedelemnek minősülnének, ezek pedig általában - ha az érdekelt magánszemély nem magyar illetőségű - nem adóztathatók Magyarországon. Mindazonáltal a jövedelmek fajtájának pontos meghatározása, és az egyezmények vonatkozó rendelkezéseinek alkalmazása minden konkrét esetben részletes vizsgálatot igényel.

Dr. Nink Gabriella

Auditorok a számvitelről

A származékos ügyletek számviteli szabályozása a legellentmondásosabb. A hazai és a nemzetközi előírásokban foglalt értékelési módszerek alap-
vető különbözősége a kétféle beszámolóban kimutatott eredményt minden elképzelést felülmúló mértékben eltérítheti egymástól - többek között ezekkel a megállapításokkal illették az általunk megkérdezett nemzetközi könyvvizsgáló társaságok munkatársai a hazai pénzügyi piacok derivatív szegmensének számviteli szabályozási hátterét. Körkérdésünkben arra kértünk választ, hogy a bankok treasury-üzleteivel kapcsolatban milyen számviteli problémák adódnak, s ezek milyen következményekkel járhatnak az éves beszámolókra.

Hergovits Mariann partner,
audit-

igazgató, Ernst & Young

- A téma kapcsán meghatározó jelentőségű az, a magyar és a nemzetközi számviteli szabályozás között mutatkozó alapvető különbség, miszerint a Nemzetközi Számviteli Standardok a pénzügyi instrumentumok - mind a mérlegen belüli, mind a mérlegen kívüli pozíciók - tekintetében a piaci értékelést helyezik előtérbe (fair value concept), a magyar szabályozás viszont az óvatosság elvét részesítve előnyben a nyereséget csak a pénzügyi realizálásakor engedi elszámolni. Mindezek következtében a magyar és a nemzetközi szabályozás lényegesebb eltérései a derivatív ügyletek és az értékpapírügyletek elszámolásában mutatkoznak meg.

Tapasztalatunk szerint a hazai hitelintézetek derivatív ügyleteinek számottevő részét a devizára kötött forward- és swap-ügyletek, valamint a kamatswap-ügyletek teszik ki. Természetesen nálunk is előfordulnak már a fejlett pénz-
piacokon használatos ügyletek is, például a FRA-k, a devizaopciók és a kapcsolódó egyéb ügyletek, ezek száma azonban egyelőre nem számottevő. A bankok az ügyletek nagy részét fedezeti céllal kötik, azonban elsősorban a pozíciójukat fedezik (macro-hedge), ezért az ügyletek hozzárendelése az alapügylethez nehézkes. Ennek következtében viszont sem a hazai, sem a nemzetközi számviteli szabályok értelmében nem lehet ezeket fedezeti ügyletként elszámolni. Következésképpen az ügyletek nagy részét a nem-fedezeti ügyletekre vonatkozó szabályok alapján számolják el, illetve értékelik át a bankok.

Meglátásunk az, hogy nagyobb jelentőségű problémát a nem fedezeti céllal kötött devizaforward- és swap-ügyletek év végi értékelése képvisel. A nemzet-
közi standardok értelmében ezeket az ügyleteket piaci értéken kell nyilvántartani, függetlenül attól, hogy a mérleg fordulónapján az adott ügylet várható eredménye nyereség vagy veszteség lesz. Alapvető különbség ehhez képest, hogy a hazai szabályozás értelmében csak a veszteségtípusú eredményt kell elszámolni a várható veszteség erejéig képzett céltartalék formájában. Az óvatosság elvét követve pozitív eredményt csak akkor lehet elszámolni, ha az ügylet a mérlegkészítés napjáig lezárult (az időarányos eredményt lehet elszámolni). Ennek az elszámolásnak ellentmondani látszik az, hogy a devizaeszközöket és a devizaforrásokat az év végén a Magyar Nemzeti Bank által meghirdetett árfolyamra kell átértékelni, és a keletkező különbözetet annak előjelétől függetlenül el kell számolni az eredmény terhére vagy javára, mégpedig a bankokra vonatkozó számviteli kormányrendelet előírásait követve. (A rendelet a számviteli törvénnyel ellentétben nem írja elő, hogy a keletkező nettó pozitív átértékelési nyereséget passzív idő-
beli elhatárolásként vissza kell venni az eredményből.)

A szóban forgó kormányrendelet vonatkozó szabályainak alkalmazását ugyanakkor némiképpen megnehezíti egy sajátosság: nem mindig lehet egyértelműen meghatározni, hogy egy adott pénzügyi instrumentumra mely értékelési szabályt kell alkalmazni. A követendő paragrafusok ugyanis időnként átfedik egymást.

Mindezek nyomán láthattunk már példát arra is, hogy a hazai szabályok szerinti elszámolások eredményre gyakorolt hatásának elkerülése érdekében az egyik bank a fordulónap előtt lezárta a határidős pozícióit, majd azt követően újrakötötte őket.

A pénzügyi instrumentumok elszámolásáról és értékeléséről szóló 39. nemzetközi számviteli standard értelmében az értékpapírokat annak megfelelően három kategóriába kell besorolni, hogy az érdekelt társaságnak mi a szándéka ezekkel a pénzügyi instrumentumokkal. A három kategória a következő: kereskedési célú, eladásra vásárolt és lejáratig tartott. Az első kettőbe sorolt értékpapírokat piaci értéken kell kimutatni, függetlenül attól, hogy ez le- vagy felértékelést jelent, illetve hogy az ezt befolyásoló tendencia tartós-e vagy sem. A magyar szabályozásban rögzített forgatási célú kategória alapvetően megfelel a standardban meghatározott kereskedési célú és eladásra vásárolt kategóriának, a befektetési célú pedig a lejáratig tartott kategóriának. A magyar szabály csak a tartós negatív piaci tendenciák hatásának elszámolását írja elő, szemben a nemzetközi standard által megkívánt, a mindenkori piaci érték érvényesítését célzó kimutatással. Ezek a szabályozási különbségek azoknak a társaságoknak a számaiban okozhatnak lényeges különbséget, amelyek a tőzsdei részvényekből nagyobb volumenű portfólióval rendelkeznek. Az államkötvény-portfólió tekintetében ugyanakkor ezek a különbségek nem okoznak lényeges eltérést.

A téma kapcsán indokolt megjegyeznünk: célszerűnek tartanánk, ha a szabályozás arra késztetné a bankokat, hogy a pénzügyi kimutatások felhasználóit jobban szolgáló, a tevékenységüket, illetve a kockázataikat hatékonyabban bemutató információkat hozzanak nyilvánosságra az éves beszámolójuk kiegészítő mellékletében. Indokolt volna például a nemzetközi szabályozással összhangban bemutatniuk a likviditási, az árfolyam-, illetve a kamatkockázatnak való kitettségüket (ideértve a kapcsolódó határidős ügyleteket) is.

Robert Stöllinger audit-

partner, KPMG

- A magyar pénz- és tőkepiacon érdekelt üzletfelek - bankok és ügyfeleik - számára az eszköz-forrás menedzsment elengedhetetlen eleme az árfolyam- és a kamatkockázatok kezelése. A kockázat menedzselésének egyik fő eszközét a derivatív ügyletek képviselik. Ennek következtében a derivatívák valós bemutatásának egyre nagyobb súlyt kell kapnia annak érdekében, hogy az éves beszámolók megbízható képet adjanak a bankok működéséről.

A derivatív tételek bemutatása a magyar, illetve a nemzetközi beszámolóban jelentékeny eltérést von maga után az eredményben. Az eltérés forrása ezen ügyletekre vonatkozóan a hitelintézetek számviteléről szóló (250/2000. számú) kormányrendeletben megfogalmazott értékelési módszer, illetve a nemzetközi pénzügyi beszámolási standardokban (IFRS: International Financial Reporting Standards) megfogalmazott piaci értékelés módszere közötti különbség. Az eltérő értékelési módszerek tapasztalataink alapján az ugyanazon bank magyar és nemzetközi beszámolójában kimutatott tárgyévi eredményt minden elképzelést felülmúló mértékben eltéríthetik egymástól. "Enyhébb" esetben ez az eltérés a tárgyévi mérleg szerinti eredmény 15-25 százalékát teszi ki, azaz a magyar éves beszámoló ennyivel kisebb eredményt mutat. Súlyosabb esetben a magyar eredmény eltérése a nemzetközi eredménytől akár a saját tőke többszörösére is rúghat! A nemzetközi eredményükhöz képest egyes bankoknak tehát olyan mértékű eredménycsökkentő korrekciót kell végrehajtaniuk a magyar éves beszámolójukban, amely igen komolyan veszélyezteti a szavatolótőkét, s ezáltal a tőkemegfelelési követelmények teljesíthetőségét! Szélsőséges esetben akár az is előfordulhat, hogy miközben a nemzetközi beszámoló semmiféle tőkeproblémát nem jelez, a magyar beszámoló azt mutatja, hogy a bank elveszítette a szavatolótőkéjét, és jogi következményekkel kellene szembenéznie.

Nézzük meg egy kicsit közelebbről, miben állnak a derivatív ügyletek eltérő számviteli kezelésében, értékelésében mutatkozó különbségek. A bankok által kötött ügyletek fedezeti, illetve nem fedezeti besorolásában nincs számottevő különbség a magyar számviteli szabályok és az IFRS előírásai alapján. Lényeges különbség az ügyletek mérleg-fordulónapi értékelésének módszere tekintetében mutatkozik, mégpedig leginkább a nem fedezeti célú - úgynevezett trade- és makrohedzs - devizaügyletek kapcsán.

A bankokra vonatkozó sajátos könyvvezetési és beszámolókészítési szabályokat rögzítő kormányrendelet értelmében az év végén a nyitott, úgynevezett mérlegen kívüli, nem fedezeti céllal kötött - tőzsdei, illetve tőzsdén kívüli - határidős, opciós és swap-ügyletek határidős ügyletrészének eredményét - bizonyos kivételekkel - csak az ügylet lezárásakor lehet elszámolni. A rendelet a kivételek közé sorolja például azt, ha a nem fedezeti céllal kötött forward-ügylet jövőbeni eredménye a piaci ár alakulásának tendenciáját figyelembe véve nagy valószínűséggel veszteség lesz. Ilyenkor a rendelet értelmében az ügylet tárgyát képező pénzügyi instrumentum, illetve áru mérlegfordulónapi piaci értéke és kötési ára közötti különbözet összegében céltartalékot kell képezni, amelyet az ügylet zárásakor kell felhasználni. Hasonló szabályt rögzít a rendelet a forint- és devizacserére vonatkozó, valamint a különböző devizák, kamatok cseréjére vonatkozó, a mérlegkészítés időpontjáig le nem zárt swap-ügyletek határidős ügyletrészére.

A kormányrendelet értelmében akkor lehet elszámolni az év végén (december 31-én) le nem zárt derivatív ügylethez kapcsolódó nyereséget (időbeli elhatárolás), ha az ténylegesen realizálódott a mérlegkészítés napjáig (amely általában egy januári vagy februári időpontot jelent). A tárgyévben elszámolható nyereség mértéke tehát részben annak is függvénye, hogy a banknál mikor van a mérlegkészítés időpontja (amit a társaságok a saját számviteli politikájukban határoznak meg). Ha korai időpontot választ, akkor a szóban forgó ügyletekkel kapcsolatban jóval kisebb tárgyévi nyereséget számolhat el, szemben azzal, ha a mérlegkészítés időpontját hátrébb tolja, és ezzel több ügylet lezárását várja be.

Az idézett magyar számviteli rendelkezések és az IFRS szerinti értékelési módszerek közötti különbségek fő oka az, hogy az előírt értékelések alapjaként más számviteli alapelveket vettek figyelembe. A derivatívákra vonatkozó magyar számviteli szabályozás egyértelműen az óvatosság számviteli alapelvének követelménye szerint épül fel. Azaz a derivatív ügylet mérleg-fordulónapi értékelésekor jelentkező bevétel nem számolható el, mivel még nem realizálódott, és jövőbeni pénzügyi realizálása sem tekinthető biztosnak. Ugyanakkor a mérleg-fordulónapi értékelés alapján várhatónak ítélt, nem realizált veszteséget céltartalék megképzésével a tárgyidőszak eredményét "fogyasztó" ráfordításként el kell számolni.  Ezzel szemben az IFRS a piaci értékelés (fair value) elvét követi, amit nem korlátoz az óvatosság elve, illetve a pénzügyi realizálás követelménye.

Indokolt megjegyezni, hogy a mérleg devizában denominált tételei vonatkozásában a magyar számviteli szabályozás sem az óvatosság elvét követi, hiszen az ilyen tételeket az éves beszámolóban az év végi (mérleg-fordulónapi) árfolyamon kell átértékelni, és az átértékelési különbözetet - jellegétől függetlenül - a tárgyévi eredményben el kell számolni.

A nemzetközi beszámolókban követett módszertan a következőkön alapul: a Nemzetközi Számviteli Standard Bizottság (International Accounting Standards Committee, IASC, új nevén: IASB) két standardot bocsátott ki, amely kifejezetten a pénzügyi instrumentumok elszámolásával foglalkozik. Ez a 32. Nemzetközi Számviteli Standard (IAS 32) - Pénzügyi instrumentumok: bemutatás és közzététel, valamint a 39. Nemzetközi Számviteli Standard (IAS 39) - Pénzügyi instrumentumok: bekerülés és értékelés. Ezek a pénzügyi standardok a 2001. január 1-jén vagy azt követően kezdődő pénzügyi évekre vonatkozó pénzügyi kimutatásokra nézve érvényesek és alkalmazandók.

A pénzügyi eszközöket a következő négy kategória valamelyikébe kell besorolni: kereskedési célú (trading); a vállalkozás által nyújtott hitelek és a vállalkozás követelései (originated loans and receivables); lejáratig tartott (held-to-maturity), valamint értékesíthető (available-for-sale). A kategóriákba való besorolás meghatározza, hogy a vállalkozás pénzügyi kimutatásaiban a pénzügyi instrumentum fordulónapi átértékelésének hatása megjelenik-e, és ha igen, akkor hol. A derivatívákat mindig a kereskedési célú kategóriába kell besorolni, kivéve, ha kimutatható, hogy úgynevezett hatékony fedezeti viszony áll fenn (IAS 39.10).

Az első nyilvántartásba vételt követően a vállalkozásoknak a derivatívákat - ideértve az eszköznek minősülő derivatívákat - az év végi piaci értékükön kell értékelniük, az értékesítés vagy más elidegenítés kapcsán esetlegesen felmerülő tranzakciós költségek levonása nélkül.

A derivatív ügyleteken keletkező nyereséget, illetve veszteséget (ideértve a mérleg-fordulónapi átértékelésből származó nem realizált nyereséget, illetve veszteséget is) a felmerülés időszakának nettó eredményébe kell beszámítani (ebben a vonatkozásban a derivatívát mindig kereskedési célúnak kell tekinteni, ha nem fedezeti instrumentumként van megjelölve - IAS 39.122.)

A piaci értékelés módszere ezen eszközökre vonatkozóan olyan kalkuláción alapul, amelyik figyelembe veszi az év végén adott valós piaci körülményeket, azokat, amelyek a prompt árfolyamban, illetve a piaci kamatlábakban jelennek meg, s ezek alapján egzakt módon meghatározhatóvá válik az adott instrumentum adott időpontbeli valós értéke.

Véleményünk szerint az IFRS-elvek alapján számított piaci érték mutatja a valós és hű képet a nem fedezeti célú derivatív ügyletekről, nem a magyar kormányrendeletben előírt értékelési módszer. Az említett súlyos következmények elkerülése érdekében szükségessé válhat annak megfontolása, hogy a bankok éljenek a számviteli törvény 4. paragrafusa (4) bekezdésében felkínált lehetőséggel, amelynek értelmében a könyvvizsgáló egyetértésével el lehet térni a rendeletben foglalt tételes előírásoktól, ha az eltérés a valós és hű kép bemutatása érdekében történik.

Összegezve: a nem fedezeti célú derivatív ügyletek - legyenek azok deviza- vagy kamatalapú származtatott termékek - számbavételében nem látjuk indokát annak, hogy az óvatosság hangsúlyosabban jusson érvényre, mint a devizás mérlegtételek fordulónapi értékelésében. Álláspontunk az, hogy amennyiben a devizás mérlegtételek fordulónapi értékelésekor korlátozás nélkül érvényesíthető és a beszámolóban elszámolható a piaci áron való értékelés hatása, akkor indokolt volna, hogy ez az értékelési elv érvényesüljön a derivatív ügyletekre nézve is, követve az IFRS-beszámolókban alkalmazott értékelési elveket.

Balázs

Árpád

és

Tardos

Ágnes

vezető könyv-

vizsgáló

menedzserek,

Price-

waterhouse-

Coopers

- A kérdésekre választ keresve a származékos ügyletek számvitelére szorítkozunk. A terjedelmi korlátokon kívül ennek fő oka az, hogy személyes álláspontunk szerint ezek számviteli szabályozása a legellentmondásosabb.

A téma kapcsán indokoltnak látjuk, hogy a múltra utaljunk. A Nemzetközi Bankárképző Központ megalakulásának tizedik évfordulója alkalmából (1998-ban) elhangzott előadásokból jubileumi válogatás jelent meg Bankról, pénzről, tőzsdéről címmel, amely tartalmazta egyikünk témába vágó írását, amely az akkor érvényben lévő 198/1996. számú, a banki számvitel speciális szabályairól szóló kormányrendelet előírásait elemezve adott helyzetértékelést (Tardos Ágnes: a derivatív ügyletek értékeléséről és nyilvánosságra hozataláról). A cikk a hitelintézetekre és a pénzügyi vállalkozások derivatívákkal kapcsolatos számvitelére vonatkozóan a következő javaslatokat fogalmazta meg:

• a fordulónapi piaci értékelés lehetőségének tágítása;

• az egyes ügyletekre (kamat-swap, deviza-swap) vonatkozó speciális szabályrendszer helyett az általános alapelvek egységes alkalmazása az összes ügylettípusra;

• a fedezeti célú ügyletekre vonatkozó sajátos elszámolási elvek alkalmazhatóságának szigorítása;

• a realizált eredmény újraértelmezése és a nem realizált eredményre (például árfolyamveszteségre) kötelezően képzendő céltartalék eltörlésének megfontolása.

Az idézett kormányrendeletet 2001. január 1-jei hatállyal felváltotta a 250/2000. számú kormányrendelet. Ezzel az árfolyamveszteségre képzett céltartalék javasolt eltörlése megvalósult, más tekintetben azonban elmaradt az érdemi változás.

A hazai hitelintézetek treasury-tevékenységét akadályozó számviteli és adózási problémák elemzése előtt indokoltnak látjuk áttekinteni a globalizálódó világunk más tájain 1998 óta bekövetkezett változásokat. Az idézett cikk írásakor a derivatívákkal kapcsolatos amerikai számviteli szabványt (FAS 133) már jóváhagyták, a pénzügyi instrumentumokra vonatkozó nemzetközi számviteli szabvány koncepciója (akkor E62, most IAS 39) pedig éppen kidolgozás alatt állt. Azóta mindkettőt bevezették (2001-től). A szabványok hatálya a pénzügyi instrumentumok különböző köreire terjed ki, és számos részletkérdésben eltérnek egymástól, de az alapelvekben és a derivatív ügyletek elszámolására vonatkozó alapkövetelményekben nincs köztük lényeges különbség.

A nemzetközi számviteli szabványok előírásainak jelentőségét csak növeli, hogy 2002 júliusában az Európai Parlament és az Európai Unió rendeletet fogadott el (1606/2002.), amelynek értelmében az európai közösség tőzsdéin jegyzett értékpapírt kibocsátó cégek a konszolidált pénzügyi beszámolóikat 2005-től (némely kivételes esetekben 2007-től) kezdve a nemzetközi számviteli szabványok szerint kötelesek elkészíteni. A rendelet arra is kitér, hogy a tagállamok megengedhetik vagy előírhatják a nemzeti számviteli szabványok alkalmazását az egyedi beszámolók és a tőzsdén nem jegyzett társaságok vonatkozásában.

A hivatkozott alapelvek részletezése helyett röviden összefoglaljuk a nemzetközi számviteli szabvány (az amerikainak nagyrészt megfeleltethető) derivatívákkal kapcsolatos fontosabb előírásait.

Az IAS 39

és a származékos ügyletek

Valós értéken történő kimutatás.
A pénzügyi beszámolókban a derivatívákat az ügylet céljától függetlenül valós értéken kell kimutatni. Az általános szabály értelmében a valós érték változása azonnal a tárgyévi eredményben jelenik meg.

A fedezeti elszámolás előfeltételei és következményei. Ettől az általános szabálytól csak a pénzáramra vonatkozó fedezeti ügyletek - azaz a várt jövőbeni cash-flow-értékek esetleges változásának ellensúlyozása érdekében kötött ügyletek - tekintetében tesz kivételt a szabvány. Ilyenkor lehetőség van a derivatív ügylet valós értékében bekövetkezett változás meghatározott részét átmeneti ideig a saját tőke elkülönített elemeként kezelni.

(Érdemes megjegyezni, hogy az összemérés elvének érvényesítése érdekében a valós értékre vonatkozó fedezeti ügyletben - azaz a jövőbeni cash-
flow-k helyett a kialakult mérlegpozíciók értékének fedezését célzó ügyleteknél - az általánostól eltérő értékelési szabály nem a fedezeti, hanem a fedezett ügyletre vonatkozik. A szabvány ebben az esetben lehetőséget ad arra, hogy a fedezett instrumentum kimutatás céljára meghatározandó értékét módosítsák a fedezett kockázat valós értékében bekövetkezett változás mértékével.)

A fedezeti elszámolás alkalmazása számos kimerítő feltétel előzetes és folyamatos teljesítésének függvénye.

Rejtett származékos ügyletek azonosítása és megjelenítése a beszámolóban. Az úgynevezett beépített derivatívák kérdéskörével külön szabályrendszer foglalkozik. Amennyiben egy ügylet olyan rejtett feltételeket tartalmaz, amelyek önmagukban megfelelnének a származékos ügylet szabvány által rögzített definíciójának, az így azonosított ügyletet további elemzésnek kell alávetni. (Jó példa a rejtett származékos ügyletekre a kamat helyett tőkepiaci indexhez kötött fizetési feltételeket tartalmazó betétszámla.) Amennyiben a rejtett derivatíva nem tekinthető az alapügylethez szorosan kapcsolódónak, a rejtett származékos ügyletet az alapügylettől elkülönítetten a derivatívákra vonatkozó szabályoknak megfelelően valós értéken kell kimutatni.

Hitelintézeti derivatívák,

ellentmondások

Valós kép versus az óvatosság elve. A Magyarországon érvényben lévő szabályozás általunk ellentmondásosnak ítélt elemei közül indokolt kiemelni, hogy a nem fedezeti célú származékos ügyletek kapcsán a nem realizált eredmény nem számolható el, ugyanakkor a várható veszteségre kötelező céltartalékot képezni. Ez az előírás számos hazai bank számára feloldhatatlan jelentési konfliktushoz vezet. Az egyszerű (részben ellentétes irányú) forint-deviza forward-ügyletekből álló portfóliót kiépítő bankok még kiegyensúlyozott devizapozíció megtartására törekedve is arra kényszerülnek, hogy akár milliárdos nagyságrendű - egyébként a Pénzügyminisztérium állásfoglalása szerint adóalap-csökkentő tételként elszámolható - céltartalékot képezzenek a mérleg fordulónapján veszteséget mutató forward-pozícióikra, ugyanakkor ne jelenítsék meg a mérlegben és az eredménykimutatásban az ezekkel az ügyletekkel tulajdonképpen szemben álló (de a kormányrendelet megfeleltethetőségi kritériumainak eleget nem tevő) forward-ügyletek nyereségét.

Megoldási javaslatunk: a nem fedezeti célú származékos ügyletek egységes, valós értéken történő értékelése a mérlegben és a valós érték változásának azonnali megjelenítése az eredménykimutatásban.

Instrumentumonként eltérő számviteli szabályok alkalmazása. A derivatívák világa ma már lehetőséget kínál arra, hogy azonos közgazdasági hatást érjünk el különböző derivatívák kombinált alkalmazásával. Ily módon az instrumentumonként különböző számviteli előírások véletlenszerűen egymástól eltérő számviteli bemutatáshoz vezetnek akkor is, ha gazdaságilag azonos pozíciókról van szó. (Például ha az adott ügylet nem fedezeti célú, a kormányrendelet elhatárolásalapú elszámolást ír elő a kamatswap-ügyletekre vonatkozóan, míg ha veszteség valószínűsíthető, a határidős és a mérlegkészítéskori spot-árfolyam közötti veszteségre céltartalék képzését köti ki a forint-deviza swap-ügyletekben.) További komplikációkhoz vezet az, hogy a szabályozás bizonyos instrumentumok kapcsán nem következetesen rögzíti a fordulónapi valós (piaci) érték meghatározásának módját. Az instrumentumonként különböző számviteli előírások még ennél is kártékonyabb hatása az, hogy az ügyletek "okos" tervezésével lehetőséget kínálnak a beszámoló és az eredmény manipulálására.

Megoldási javaslatunk: egységes, valós értéken történő értékelés, aminek alapja a tőzsdei termékekre vonatkozóan a piaci ár, más termékekre nézve pedig egy megfelelő piaci paramétereket alkalmazó diszkontált cash-flow-értéket célzó számítás.

Fedezeti elszámolás. A fedezeti elszámolás alkalmazásának hazai előfeltételei és számviteli következményei nem egyértelműek. A vonatkozó kormányrendelet számos, csak hazánkban alkalmazott kivétel tekintetében is lehetővé teszi a fedezeti elszámolást - például bizonyos feltételekkel az egymással ellentétes ügyletek, továbbá kamatarbitrázs-ügyletek kapcsán. E sajátos magyar kivételek még komplexebbé és még kevésbé egyértelművé teszik az amúgy sem egyszerű fedezeti elszámolási rendszert.

Megoldási javaslataink: a nem fedezeti ügyletek valós értékelése szükségtelenné tenne számos fedezeti besorolást és hazai szabályozási kivételt. A fedezeti elszámolás előfeltételeit a Nemzetközi Számviteli Szabványokban rögzítettekhez kell közelíteni. Ez számos ponton szigorítást jelentene (a becsült és a tényleges fedezeti hatékonyság mérése), ugyanakkor lehetővé tenné, hogy egy derivatív ügylet ne csak megkötésekor, hanem érvényességi ideje folyamán bármikor átsorolhatóvá váljon fedezetiből nem fedezetivé és fordítva.

Rejtett származékos ügyletek. A hazai számviteli szabályozás nem tartalmaz előírásokat a rejtett származékos ügyletek kezelésére, lehetőséget teremtve ezzel a beszámoló és az eredmény manipulálására.

Megoldási javaslatunk: a rejtett származékos ügyletek azonosítására, elemzésére és számvitelére vonatkozó szabályrendszert kell kimunkálni.

A bruttó elszámolás elve és a helyi adó. A mai számviteli szabályozás, illetve felügyeleti gyakorlat végletesen alkalmazza a bruttó elszámolás elvét. A 250/2000. számú kormányrendelet az egyes derivatív ügyletek eredményének tételes bruttó elszámolását követeli meg. A bruttó elszámolás az ügylet jellegétől függően több eredménysoron is megjelenhet, de leggyakrabban az egyéb pénzügyi bevételeket és kiadásokat érinti. Az egyéb pénzügyi bevétel a helyi adó kivetésének alapjául szolgál, ugyanakkor a kapcsolódó ráfordítások  nem vonhatók le. Így az intenzív derivatív kereskedelmet folytató cégek aránytalanul magas adóteherrel kénytelenek számolni, ami egyrészt bizonytalanná teszi az eredmények tervezhetőségét, másrészt - az árazás problémáján keresztül - aggályossá teheti bizonyos termékek, illetve üzletek közgazdasági értelmét.

Megoldási javaslatunk: a nem fedezeti célú származékos ügyleteknek a devizaárfolyam-eredményéhez hasonló nettó elszámolása. Megjegyzendő, hogy a szabályozás hasonló problémát vet fel a saját számlás értékpapír-kereskedelem eredményének elszámolása tekintetében.

2004-től IAS

vagy európai direktívák?

Az Európai Unióhoz való csatlakozásunk részeként 2004. január elsejétől meg kell felelnünk a 2001/65. számú EU-direktívának. (Ez az irányelv nem azonos a hivatkozott rendelettel, bár előírásai közelítik az európai számviteli irányelveket a nemzetközi számviteli szabványokhoz.) Mindez megköveteli, s lehetővé teszi a hazai számviteli szabályozás és szabályrendszer gyökeres megváltoztatását.

Az előttünk álló komplex feladat számos részletkérdést vet fel, az alapkérdés azonban a következő: Nemzetközi Számviteli Szabványok (IAS/IFRS) vagy az európai irányelveknek való minimális megfelelést választjuk-e? A válasz megadása érdekében szükséges áttekinteni a felszínre került problémákat, a nem feltétlenül szokványos hazai megoldásokat és az ezekből adódó jelentési anomáliákat.

Végül, de nem utolsósorban hasznos és fontos megismernünk és megfontolnunk a kelet-közép-európai régióban az IAS-t választó EU-jelölttársaink indokait, megközelítését és tapasztalatait.