- A mögöttünk hagyott időszak folyamatai a világban és a választási harc terepévé tett Magyarországon kevés pozitív hatást váltottak ki a gazdaságban. Az elmúlt hetekben nyilvánosságra hozott 2002-es számokat kommentáló bankárok rendre felhők gyülekezését emlegették, amikor az ügyfélkörben tapasztalható eseményekről és ezekkel összefüggésben a bankok kockázati költségeinek alakulásáról beszéltek. Sarkosan fogalmazva kérdezzük: hogyan látja, akkor most válság van formálódóban? Ha a pénzügyi szektor szempontjából nézzük a világot, kell-e aggódnunk?

- A válság fő ismérve a visszaesés. Azt a gazdaságot, amelyik 3 százaléknál is gyorsabban növekszik, nem szokás válságban lévőnek tekinteni. Aggasztó jelek, rossz irányú folyamatok azonban vannak. A legaggasztóbb a beruházások visszaesése, mert ez megkérdőjelezi a növekedés fenntarthatóságát. A nagy kérdés számomra ezért nem is az, hogy most mit produkál a magyar gazdaság, hanem az, hogy mi lesz két év múlva. Rossz irányt mutat a lakossági jövedelem kiáramlása és ezzel összefüggésben a költségvetés elszaladása, az egyensúly felborulása is.

Elfogadom persze, hogy a gazdaság folyamatait nem szabad kizárólag technokrata alapállásból megítélni. Elképzelhető ugyanis, hogy valamely gazdaságpolitikai folyamat, vagy döntés a szigorúan vett gazdaságpolitika szempontjából irracionális, de a szélesebb értelemben vett társadalmi-politikai közegben mégis indokoltnak bizonyul. A 2002-ben megfogalmazott választási ígéretek betartása, meglehet, ebbe a kategóriába tartozik. Nem volt és nincs is tehát különösebb vitám a fogyasztás ösztönzésével, azt azonban vitatom, hogy ez a legcélszerűbb módon történik-e. Jó példa lehet erre a lakástámogatás érvényben lévő rendszere. A kitűzött cél helyes, ám a választott megoldás pazarló fogyasztásra, ingatlanspekulációra ösztönöz, a megtakarításokat az ingatlanpiacra tereli, ami sem társadalompolitikailag, sem gazdasági értelemben nem egészséges. Nem vitatkozom azzal a céllal sem, hogy az egészségügyben vagy az oktatásban, a közigazgatásban emelni kell az abszurd módon alacsony béreket. De nem látom annak a deklarált szándéknak a megvalósítását, amely a gazdaság teherbíró képességéhez képest túlméretezett állam zsugorítását célozza, noha ez pénzügyi megfontolásokból és a pozitív befektetői várakozások felkeltése, vagy fenntartása szempontjából egyaránt fontos lenne.

- Az évközi adatok és a nyilvános kibocsátóként tevékenykedő bankokról az elmúlt hetekben közzétett előzetes számok tükrében a bankszektor nem zárt rossz évet. De az adott körülmények közepette mi lesz vajon a következő mérlegzáráskor? Hogyan látja, miből lehet a mai helyzetben pénzt keresni?

- Régóta vallom, hogy az a kereskedelmi bank, amelyik hosszú távon egyszerre akar nagy, dinamikus és nyereséges lenni, csakis az univerzális profil keretei között tevékenykedve számíthat sikerre. Így ugyanis a gazdaság bármely szegmense növekszik is, talál magának jó üzleti terepet. A lakossági fogyasztás megugrása által képviselt konjunkturális hullámot például azok a pénzintézetek tudták meglovagolni, amelyek termékkel, értékesítési kapacitással, forrásokkal egyaránt rendelkeznek. Vagyis jellemzően az univerzális bankcsoportok. Az összes adatot nem ismerjük ugyan, mégis azt gondolom, hogy az univerzális bankok a szektor átlagánál jobb teljesítményt produkáltak 2002-ben is. A specialisták ellenben gondban lehetnek, mivel a több lábon állás kínálta lehetőségekkel nem számolhatnak.

Meggyőződésem, hogy a Raiffeisen Bank ezt az összefüggést szem előtt tartva éppen időben kezdett hozzá azoknak az üzletágaknak, tevékenységeknek a kiépítéséhez, amelyek a több lábon állást megalapozzák. Ennek jóvoltából változatlanul nagyon sikeres vállalati banknak mondhatjuk magunkat - a számaink mutatják, hogy 2002-ben is képesek voltunk piaci részesedésünk növelésére, miközben ütemesen építjük a lakossági üzletágat, amely az eszközállományban mérve lassan eléri a százmilliárdos határt, amennyiben kiterjesztőleg értelmezzük, tehát hozzá soroljuk a végtére is személyes igények kielégítését célzó autólízinget. Jelzálogkölcsön, személyi kölcsön, hitelkártya és egy 60 milliárd forintos autólízing-portfólió - ez negyede-ötöde a teljes eszközértéknek, és hasonló arányban táplálja a bevételeinket is.

Mindez azt jelenti, hogy ez a bank már jó ideje nem számít vállalati banknak, és képessé vált arra, hogy kiaknázza a lakossági fogyasztás felfutásában kínálkozó lehetőségeket is. Vagyis amíg a gazdaságban van növekedést mutató szegmens, addig az univerzális profilú bankoknak nem kell tartaniuk attól, hogy nem tudnak pénzt keresni.

- Március 20-án elkezdődött az iraki háború. Mit gondol, lesz-e hatása ennek a fejleménynek bankjuk számaira?

- Az iraki konfliktus - miként a háborús konfliktusok általában - rendkívüli bizonytalanságot teremt a világgazdaságban. Először azzal, hogy lesz-e háború vagy sem, most pedig azzal, hogy a háborúk kimenetele kiszámíthatatlan. Ha a konszenzusos megoldás "jön be", azaz a koalíció gyors győzelmet arat, az valószínűleg kedvező hatással lesz a világgazdaság egészére és így a magyar gazdaság kilátásaira is. Ami bennünket illet, ma még nem látok okot arra, hogy tervszámainkat módosítsuk, pláne lefelé.

- Pár évvel ezelőtt a Raiffeisen Bankkal együtt több bank meghirdette, hogy a magyar piacon hosszú távon versenyben maradó négy-öt - egyesek szerint hat-hét - univerzális pénzügyi csoport egyike kíván lenni. Az ehhez vezető úton ugyanakkor több minden is történt, hiszen két egyesülés is lezajlott, amit az érintettek éppen a versenypozíciójuk erősítéseként kommunikáltak. 2002-ben mennyiben jutottak közelebb ehhez a célhoz?

- Azt kell mondanom, hogy ebből a szempontból a piac is, a sajtó is képtelenül rövid távon ítél. Szemléletes példái ennek a fúziók: bejelentik a célokat, a sajtóban cikkek tömege ecseteli és készpénznek veszi az érdekeltek által kinyilvánított előnyöket. Azután vége az ünneplésnek, és senki sem von mérleget a meghirdetett célok és az eredmény összevetéséből. Pedig az aláírással általában még jóformán semmi sem történik. Folyamatokról van szó, és legkevesebb négy-öt év kell ahhoz, hogy a tervekből valóság váljon, miközben az érintettek óriási nehézségekkel szembesülnek. Például az ABN AMRO Banknál, amely igencsak hosszú ideje jött létre az ABN és az AMRO Bank fuzionálásával, a fáma szerint még ma is számon tartják, hogy ki melyik banktól jött, olyan élesek az új szervezetek "törésvonalai". Pedig annak idején hogy ünnepelte a pénzvilág ezt a fúziót! Ma viszont a bank sok sebből vérzik, amire a sajtó már alig figyel.

Mindezzel csak azt akarom mondani: a fuzionáló intézmények piaci pozícióját pusztán az egyesülés nem határozza meg. Ugyanakkor a magyar piacot még mindig kiforratlannak látom, ezért arra számítok, hogy a következő öt-hat évben nagy átalakulások előtt állunk. Ami minket illet: ma elmondhatjuk magunkról, hogy 15 éves adatsort tudunk felmutatni üzleti pályánk bemutatásához. Ez konzisztens, követhető, és egy irányba mutat, tehát alkalmas a teljesítmény megítélésére. Tudjuk, nem mindegyik bank vezetője állíthatja ugyanezt, hiszen az elmúlt években bőven megfigyelhettünk nagy hullámzásokat.

- Ezzel azt jelenti, hogy a fúziós hullám akár meg is fordulhat?

- A kilencvenes évtizedet összeolvadási és felvásárlási láz jellemezte. Aki kimaradt ebből, az azzal a kritikával szembesült, hogy nem eléggé nagyszabású vezető, hiányoznak a víziói stb. Az évtized lezárultával azután kínos fejlemények bontakoztak ki az Egyesült Államokban a kialakult megaszervezetek körében, az Enrontól a WorldComig, de idesorolhatjuk a JP Morgan ügyét vagy a Citibank "vesszőfutását" is. Mára megsokasodtak a kérdések, és mintha az a bizonyos inga az ellenkező irányba kezdene kilengeni. A vállalati mérethez képest felértékelődőben vannak az üzleti, szakmai, stratégiai, szervezeti stb. szempontok, és egyre világosabban látszik, hogy a méret nem lehet a talponmaradás, a tartós siker egyetlen mércéje.

Azt viszont, hogy lesz-e dekoncentráció, ma még nem lehet látni. A világ azonban látott már ilyet. Mindezt egyébként a magyar piacra nézve is érvényesnek gondolom, azzal persze, hogy ez a piac korántsem autonóm, azaz fejlődése más nagyobb piacoktól függ.

- Az amerikai vállalati botrányok nyomán milyen változásokkal számol még? Hogyan látja például a nemzetközi könyvvizsgáló társaságok mezőnyében az Arthur Andersen összeomlásával kialakult koncentrációt?

- Ez a koncentráció valóban túl erőssé vált, miközben arra lehet számítani, hogy a vállalatok fölötti ellenőrzés jelentősége megnő. Más kérdés, hogy a mai vállalatirányítási rendszerben is egy sor belső és külső szervezet foglalatoskodik a kontrollal. A prudens működés vizsgálatának ma egy magyar bank gyakorlatában legalább tíz letéteményese van. A könyvvizsgáló tehát, bár igen fontos intézmény, koránt sincs egyedül ebben.

Az egyesült államokbeli vállalati botrányok kapcsán engem egyébként inkább az gondolkodtatott el, hogy a bankok milyen szerepet játszottak a történtekben. Számomra egyértelmű, hogy az Enront finanszírozó bankok semmi rosszat nem tettek, tehát nem csapták be a részvényeseiket stb. Viszont az Enron az ő szolgáltatásaik révén csapta be a részvényeseit, a hitelezőit. Az amerikai hatóságok nem utolsósorban a közvélemény nyomására láthatóan a bankokat is felelősnek tartják a történtekért. Úgy gondolom, ez oda vezethet, hogy a szabályozók újrafogalmazzák a bankok üzleti vagy erkölcsi felelősségét abban a vonatkozásban, hogy milyen tranzakciókba bocsátkozhatnak ügyfeleikkel. Sőt netán abban is, hogy kimondják: tudnunk kell, mire használják a pénzünket.

Ez nagyon kínos kérdéskör. Mert hiszen azok az üzletek, amelyeket történetesen a Citicorp folytatott az Enronnal, hétköznapi gyakoriságúak. Amikor a jegybankban dolgoztam, a szakma az ilyeneket már 1980-ban window dressingnek hívta, mivel arról van szó, hogy pénzügyi műveletek révén az igazinál jobb képet fest magáról valaki. Vállalatok, bankok sora folyamodik ehhez azóta is, és alighanem senki sem gondolta, hogy ezzel valamikor hatóságok fognak foglalkozni. Egy vállalat, ha az év végi mérlegét kozmetikázni akarja, mert szeretne feszesebb mutatókat produkálni, elad a követeléseiből oly módon, hogy pár hónap múlva visszavásárolja azokat, és máris csinosabb a kép, kevesebb a követelés, több a készpénz. A kereskedelmi bankok pedig megcsinálják ezeket az üzleteket, mert az számukra is előnyös.

- Vagyis mire számít?

- Arra, hogy ebben a tekintetben lényeges szigorítások lesznek a szabályozásban. Ezt szem előtt tartva megpróbáljuk áttekinteni, melyek azok a tranzakciók, amelyek kétes megítélés alá eshetnek, és el tudom képzelni azt is, hogy az ilyeneket kiiktassuk a kínálatból. Azt azért tudomásul kell vennie mindenkinek, aki ilyen szigorításokra törekszik, hogy piaci viszonyok közepette senki sem engedheti meg magának, hogy valamiféle fennkölt erkölcsiség jegyében egymagában vállalja az ilyen fellépést, ami nem ritkán versenyhátránnyal, az ügyfélkapcsolatok sérelmével jár. Ha ugyanis mások nem ezt teszik, gyorsan "kiárazza" magát az üzletből. Nagyon szeretném azt hinni, hogy a Raiffeisen Bank etikus üzleti vállalkozás, de dőreség lenne azt gondolni, hogy függetleníthetjük magunkat a piac általános erkölcsi állapotától, érettségétől.

- Gondolom, a jelzett ügyletek a bankok kimutatásaiban a mérlegen kívüli tételeket érintik. Vállalkozna-e arra, hogy megbecsülje, milyen arányú vagy volumenű "érintettségről" lehet szó?

- Ôszintén, fogalmam sincs róla, de nem lehet jelentős.

- Vagyis 2002 az üzleti-pénzügyi világban olyan fordulatokat hozott, amelyek következményei bizonyos irányváltásokhoz vezetnek?

- Mindezen valóban el kell gondolkodnunk. Bolond, aki nem látja az "írást a falon", még ha az Amerikában kezdeményezett szabályozási szigorításokban fellelhető egy jó adag hagyományos protestáns puritánság és álszentség is. Ha ugyanis a világ ebbe az irányba megy, akkor mi sem függetleníthetjük magunkat ettől a változástól. Vagyis megint oda akarok kilyukadni, hogy ezeknek az eseményeknek a reakciójaként szigorításra és nagyobb felügyeleti szigorra számítok, miközben az is valószínűsíthető, hogy a szabályozók nehezen definiálható ügyletek kapcsán fognak szigorodni.

- A nemzetközi pénzügyi szabályozás különben is a tartalom elsődlegessége felé tart, aminek jegyében a felügyeletek mind nagyobb jogot kapnak a mérlegelésre - például a második bázeli tőkeegyezményben kimondhatják, hogy egy-egy bank számára nem elégséges a 8 százalékos tőkemegfelelés.
Ez az irányzat most fölerősödhet?

- Egyértelműen erről van szó, ami rendkívüli felelősséget ró a felügyeleti szervekre és komoly szakmai és etikai követelményeket fogalmaz meg ezekkel a szervezetekkel szemben.

- Az új bázeli egyezmény a pénzügyi szektor jövőjéről szóló szakmai tanulmányok szerint a legnagyobb kihívás az érdekelt intézmények számára. Hogyan készülnek erre? Ezt annak ismeretében is kérdezzük, hogy Kondor Imre fizikus professzor, akit annak idején az új szabályozás előszeleként értékelhető kereskedési könyv vezetésére szerződtetett a bank, ma már másutt dolgozik.

- A Bázel II-re úgy tekintünk, mint az előttünk álló egyik legnagyobb feladatra. Ezt a 2000. év problematikájához tudnám hasonlítani, amire ugyanakkor utólag - hál’ istennek - azt mondhatjuk: nem is volt olyan rémes. Ma mindazonáltal úgy értékelem, hogy ez az új szabályozás nagyobb gondot okoz majd, az átállás sokkal igényesebb szakmai feladat lesz, de a lelkiállapotom nagyon hasonlít arra, amit átéltem az évezredváltás teendőinek leküzdése előtt.

Kondor Imre ma a Budapest Collegium vezetője. Ez egy nagy tekintélyű interdiszciplináris tudományos intézet, amelynek falai között dolgozik többek között Kornai János is. Teljesen megértettem Imre döntését, hiszen ez a feladat egy olyan tudós számára, mint ő, egészen más perspektívákat nyitott, mint egy kereskedelmi banki pozíció. A tanítványaiból toborzott stáb az általa kinevelt fiatal vezető irányítása alatt azonban dolgozik a Bázel II-re való felkészülés érdekében, és persze a barátság is megmaradt.

- Túl azon, hogy megvan a stáb, mi mindent tettek már az előkészületek jegyében?

- A 2003-as projektlistánkon az élen van ez az igen szerteágazó feladatgyűjtemény, aminek keretében például át kell alakítanunk az adatbázisainkat, meg kell változtatnunk a minősítési rendszereinket, speciális képleteket kell alkalmaznunk stb. A Kondor Imre vezetésével kifejlesztett kockázatmérési rendszer jóvoltából egy ideje már szimuláljuk is az alkalmazást.

- Hogyan számolnak: mikor lép hatályba az új szabályozás?

- 2006-ban.

- Vajon mekkora lesz az új - például konszolidált - alapokon mért tőkeigény, vagyis a maihoz képest szüksége lesz-e a banknak többlettőkére?

- Egyelőre az új szabályozás koncepcióját követve a gazdasági, tehát a nem várt veszteségek fedezésére szolgáló tőkére vonatkozó számításokat végzünk a mai portfólió, a rendelkezésre álló fedezetek, az adott ügyfélminősítések alapulvételével. Ezek a számítások egyelőre azt mutatják, hogy a mai portfóliónk kockázatainak fedezésére a mostaninál kevesebb tőke is elegendő lenne. Tudjuk azonban, hogy a szabályozás élesben mást fog mutatni, hogy a ma rendelkezésünkre álló kép, a bemenő adatok korlátozott megbízhatósága miatt rengeteg bizonytalanságot foglal magában.

- Mit tekint Bázel II legnehezebb mozzanatának?

- Az új szabály igényeit kielégítő, hosszabb idősorokat tartalmazó megbízható adatbázis létrehozatalát.

- Elárulja, hogy mekkora költségekkel számolnak?

- Úgy kalkulálunk, hogy ez a projekt két, két és félszer annyiba fog kerülni, mint a 2000. évi. Arra pedig mindegy 150 milliót költöttünk.

- Visszakanyarodva a pénzügyi csoport építéséhez: hol tartanak az "építkezéssel" azok után, hogy a lakossági üzletág - amelybe 2002-ben 1,7 milliárd forintot, 2001-ben pedig 1,1 milliárd forintot ruháztak be, és amely már 43 fiókot egyesít - 2002 végére 111,7 (2001: 87,7) milliárd forintnyi forrást és 37 (18,6) milliárdnyi hitelállományt "termelt meg" a private banking üzletággal együtt. 

- Mi ugye azt hirdettük meg, hogy mind az üzleti volumenek, mind a nyereség tekintetében a piaci átlagnál és a versenytársainkénál ütemesebb növekedéssel szeretnénk megerősíteni pozíciónkat. Az előirányzatot évek óta tartjuk is, amennyiben a hitelállományban 25-30 százalékos növekedést szoktunk produkálni, a nyereség pedig csak azért gyarapszik kisebb ütemben, mert a lakossági üzletág kialakítása elviszi a többlet egy részét. Ez 2002-ben is így volt: hitelállományunk 25 százalékkal, betétállományunk 28 százalékkal, adózott nyereségünk 18 százalékkal bővült oly módon, hogy a gazdaság meggyengülésére reagálva a megelőző évinél lényegesen többet, 2,2 milliárd forintot különítettünk el az egyedi ügyletekre képzett céltartalékokra, s a lakossági üzletre is többet költöttünk - megint új fiókokat nyitottunk, és megint egy sereg új munkatársat vettünk föl.

- Az elmúlt hetekben napvilágot láttak a mérlegadatok, amelyek jelzik a bankok üzleti növekedését. Részletesebb állományi adatokat - lakossági hitelek, lízingkihelyezések stb. - viszont a Raiffeisen versenytársai közül csak néhány bank közöl. Ezért is kérdezzük: hogyan látják, vajon melyikük rovására sikerült növekedniük?

- Mi úgy látjuk, hogy mindenkivel küzdünk, főképpen a vállalati üzletben. A lakossági piacot sokkal nehezebb ilyen szempontból megítélni, mivel az még ma is meglehetősen éretlen.

- Mit szól ahhoz az érvhez, hogy a Raiffeisen Banknak az is a "kezére játszott", hogy a fő konkurensei közül többet is belső problémák - fúzió, átszervezések vagy vezetőváltás - foglaltak le?

- Nem gondolom, hogy a bank üzleti teljesítményében az ilyenfajta szerencse volna a meghatározó. A piac nem gimnázium, ahol lehet "majdnem-osztályzatot" is kapni. Ezekre a szervezeti megrázkódtatásokra fel lehet készülni, hogy az átmenet ne vesse vissza nagyon a piaci teljesítményt. Én legalábbis készülök például arra, hogy egyszer eljön az ideje a távozásomnak, ezért igyekszem felkészíteni a bankot arra, hogy a vezetőváltás a lehető legkisebb megrázkódtatást okozza. Vagyis a rákövetkező évben is meglegyen a húszszázalékos növekedés. Ez főként szervezeti kérdés. Tehát fölépíthető az első számú vezető pótlásának ütőképes bázisa, s ha a banknak jól megy, a tulajdonos biztosra vehetően ebből fog meríteni.

- Ez a bank bemutatta, hogy szerves úton is lehet úgy növekedni, mint akvizíciókkal. A Postabank privatizálásának első meghirdetésekor mégis kifejezték érdeklődésüket, most viszont azt mondták ki, hogy nem érdekeltek a vásárlásban. Miért? Vajon része van-e ebben annak az összefüggésnek, hogy a vásárlás egyszeri nagy tőkebefektetést igényel, ennek a banknak pedig az eddigiek szerint a szerves növekedés tőkeigényét is túnyomórészt a maga nyereségéből kell kitermelnie?

- Egy szervezet megvásárlása mindig a legkockázatosabb stratégiai alternatíva. Ezért csak akkor szabad a vásárlás mellett dönteni, ha valamely ügylet nagyon jól körülhatárolható előnyöket kínál. Én úgy látom, hogy a Postabank megvásárlásától nem remélhetjük ezeket az előnyöket. Felméréseink is azt jelzik, hogy ez a bank gyenge üzleti vállalkozás, és nem tudnánk olyan üzletet kötni, amelyik dinamizálná. A hálózata sem az, amiért pénzt adnánk, hiszen nagy az átfedés a mi egységeinkkel, ingatlanbefektetőként pedig nem kívánunk vásárolni.

Folytatás a 6. oldalon

- És a postai hálózat?

- Az alternatív értékesítési hálózatok sok mindent el tudnak adni és sok mindent nem. Annak megszerzéséért én nem adnék tízmilliárdokat, kivált, hogy van másik alternatíva, például a takarékszövetkezetek. Ráadásul, mivel a dolgok eddigi állása szerint vannak jelentkezők, a verseny bizonyára föl fogja hajtani az árat. Akkor pedig számomra még élesebben vetődik fel az a kérdés, hogy szabad-e egy veszteséges bankért kellő goodwill nélkül annyi pénzt adni, amennyiből sosem fog megtérülni az az addicionális előny, hogy a postafiókok árulják történetesen a vevő bank befektetési jegyeit is.

- A takarékszövetkezeti szektor szintén ezres nagyságrendű hálózatot, hozzá pedig több száz milliárdos - a mai forráskorlátos helyzetben igen értékesnek látszó - forrásgyűjtő kapacitást képvisel, és egy olyan rendszerben dolgozik, amelyik nem váltotta be maradéktalanul a hozzá fűzött üzleti reményeket. A Raiffeisen Bank tulajdonosi ágon kötődik is ehhez a konstrukcióhoz, ha itthon ez nem látszik is, ráadásul egy éve ilyentájt bizonyos nyilatkozatokból egy Raiffeisen-Volksbank takarékszövetkezeti együttműködés képe is fölsejlett. Lehet-e ez a kapcsolat komoly alternatíva?

- Ez érdekes kérdés, ám az esélyeket az jellemzi, hogy csak egy nagyon nehéz, sokváltozós függvény megoldása árán lehetne ebben a körben eredményhez jutni. Hiszen a takarékszövetkezetek százas mezőnyének egyező üzleti akaratára is szükség volna, aminek megszerzése ránézésre is hallatlan bonyolult vállalkozásnak látszik. Mindazonáltal kétségtelen, hogy a szövetkezeti szektor forrásállománya, értékesítési hálózata egy ilyen bank számára nagy értékeket képviselhet.

- A bankszektorban gyakorlatilag egyedül nyilvánossá tették tervszámaikat a fontosabb üzleti állományokra és az eredménykimutatás fő soraira vonatkozólag egyaránt. Sokan kíváncsiak arra, hogy vajon  mit fed a bevételek 7,5 milliárdos növekedéséhez társított 4,5 milliárdos költségtöbblet terve azután, hogy 2002-ben a nettó bevételek nem egészen 5 milliárd forinttal, a költségek pedig kevesebb mint 3 milliárddal nőttek.

- 2002-ben a terveinkhez képest kevesebb fiókot nyitottunk, 2003-ban viszont ismét számos új fiók megnyitását tervezzük, és némelyik régi átépítését, felújítását szintén előirányoztuk.

- Abból, amit elmondott, többek között az látszik, hogy ma már a Raiffeisen Bank tevékenysége sem ítélhető meg csupán a banki számokból. Ám a hazai szabályok alapján konszolidált számok sem mutatnak eleget. Hiszen a lízingelés igen nagy volument képvisel az üzleti aktivitásukban, ám a lízingvállalat nem része a konszolidált kimutatásaiknak. A bankok köré szerveződött különféle érdekeltségek súlya rendre átlépte azt a határt, amelyen túl az egyedi számokról már alig érdemes beszélni. Meglehet, hogy rátérnek arra az útra, amelyet néhány külföldi tőzsdén jegyzett csoporthoz tartozó bank követ, és csak csoportos számokról fognak beszélni?

- Üzleti értelemben kétségtelenül az egész magyarországi aktivitást konszolidálja a bank - például hiteleivel finanszírozza a lízingportfólió felfutását -, viszont a számviteli szabályok nem kívánnak ilyen típusú változtatást, mert a lízingvállalat csak felerészben a Raiffeisen Banké. Valóban el lehet gondolkodnunk azon, hogy újrastrukturáljuk a nyilvánosságnak szánt kimutatásainkat, különösen, ha igény mutatkozik erre. Mindazonáltal a nyilvánosság kiszolgálásában így is a bankszektor élmezőnyében tudhatjuk magunkat.

- Hosszú éveken át egyedül tudhatták magukat azzal a törekvésükkel, amelynek keretében - 1995 óta - negyedévente kérdésekre is módot adva, tehát sajtótájékoztatón publikálják az IAS szerinti kimutatások fő számait. A tőzsdén jegyzett bankok eddig nem mindig szerveztek gyorsjelentésük prezentálása céljából sajtótájékoztatót, mások pedig vagy csak alkalmilag adtak módot számaik megismerésére, vagy csak mostanában hirdették meg a rendszeres "találkozásokat". Visszaigazolta-e a tapasztalat a várakozásaikat, amelyek alapján negyedévente személyesen is kiállnak a nyilvánosság elé?

- Azt, hogy egyszer-egyszer megjelenik a sajtóban, hogy mi vagyunk azok, akik 1995 óta egyedül vállaljuk ezt, aligha értékelhetjük nagy eredménynek. Kivált, hogy akkor is nyilvánosságot kapnak a sajtótájékoztatót szervező bankokról szóló írások, ha a téma nem a teljesítmény. De nem szeretném, ha ez panasznak tűnne. Annak idején abban a meggyőződésben kezdtük el ezt a gyakorlatot, hogy a magunk számára is van értéke a transzparenciára való törekvésnek. Más kérdés, hogy azt hittem, mások is vállalni fogják ezt a fajta megmérettetést.

- Kikre céloz?

-Mindig a versenytársakra, holott meggyőződésem szerint a szektor általános érdeke volna, hogy jobban megmutassa magát a nagyközönségnek. Az viszont, hogy nem így történt, nem jelenti azt, hogy változtatnunk kellene a gyakorlatunkon. Még akkor sem, ha van benne némi kockázat, hiszen az ügyfelek nemcsak arról értesülnek rendszeresen, hogy jók a számok, hanem arról is, ha valami gyengébben sikerül.

- Mivel magyarázza, hogy hosszú éveken át nem akadtak követői?

- A százszázalékos leányvállalati státusú bankok részéről érthetőnek tartom a kisebb transzparenciát, főképpen, ha anyabankjuk tőzsdén van, és ezért rendszeresen közöl adatokat magáról. Ezek számára ugyanis a magyarországi teljesítmény kevésbé fontos. Nem értem azonban, hogy a saját nevük alatt tevékenykedő bankok miért nem adnak sokkal többet a transzparenciára. Különösen akkor, ha belegondolunk, hogy a vezetőik többsége ezen a piacon nőtt fel, itt szocializálódott.

Ezzel persze azt is mondom, hogy nem tekintem átláthatóságnak azt, ha egy bank csak hellyel-közzel tárja a nyilvánosság elé a számait, és akkor is csupán azokat közli, amelyek a nagyszerűségét támasztják alá. Nyílván nem ez lenne a cél.

- A hazai bankok élén álló vezetők sorában ma már igen kevesen vannak - Csányi Sándor,  Matthias Kunsch és ön -, akik legalább tíz éve állnak az első számú vezető posztján. A nyilvános tőkepiacról forrást gyűjtő bankok vezetőinek a száma ellenben sokkal több háromnál. Hogy látja: lehet-e összefüggés a pozícióban eltöltött idő hossza és a nyilvánossághoz való viszonyulás között?

- Ez számomra inkább értékrend kérdése. Ha átgondolom azt az összefüggést, amelyik a gyakorlat szempontjából talán szólamnak hat, azaz hogy a bankok az ügyfeleik bizalmából élnek, és átgondolom azt is, hogy ebből mi minden következik, tehát hogy ezért mivel tartoznak az ügyfeleiknek, akkor oda jutok, hogy ez nem lehet időfüggő. Ha valaki ezt fontosnak tartja, már a kinevezése másnapján ennek szellemében dolgozhat. Amennyiben viszont az illető nyilvánosságot csak a pozitív kép kiépítésének eszközének tekinti, akkor nyílván másképpen dönt.

- Tapasztalja-e az ügyfelek körében azt, hogy a bizalomnak súlya van a bankokhoz való viszonyulásban? Az elmúlt pár évben több bank háza táján történtek olyan események, amelyekről azt lehetett gondolni, hogy próbára tették a bizalmat - a fúzióktól és a pénzügyi felügyelettel való nyilvános konfliktustól a sajtóban nagy visszhangra lelő elmarasztaló határozatokon át a teljes vezetőváltásig vagy a Postabank kálváriájáig széles a skála.

- Az a viszony, amelyet az említett megfontolásból építettünk ki a nyilvánossággal, nem értékelhető önmagában. Ez egy üzleti filozófia része. Tehát nem gondolom, hogy egy vezetőnek létezik izolált sajtókapcsolata, izolált ügyfélkapcsolata, s megint másképpen viszonyul a munkatársaihoz. Az embernek van egy elképzelése arról, hogy milyen viszonyt akar fenntartani bankként, banki vezetőként a munkatársaival, a sajtóval, az ügyfelekkel - legyen az vállalat vagy a lakosság százezres tömege.

Ezt szem előtt tartva a Raiffeisen Bank vezetősége igyekszik valamennyi viszonylatban hasonlóan viselkedni. Tehát igyekszik bizalmi viszonyt építeni és ennek érdekében igyekszik a lehetőség szerinti maximumot megmutatni magából, igyekszik méltányos lenni, szolgáltatói minőségében nem akar visszaélni erőfölényével. Ugyanez vonatkozik a munkatársakra is: intranet-hálózatunk révén minden lehető információt a rendelkezésükre bocsátunk.

Általában véve úgy tudnám ezt plasztikusan megfogalmazni, hogy amennyiben valódi választási lehetőség előtt állunk abban, hogy megosszuk-e vagy visszatartsuk az információt, akkor mindig a megosztást választjuk, és legfeljebb a médium megválasztásával teszünk különbséget aszerint, hogy kihez szólunk. Abban, hogy mit mondunk, nincs különbség. Más kérdés persze, ha nem mondhatunk ki valamit, mert törvény tiltja, vagy komoly üzleti érdekünk fűződik a hallgatáshoz.

- Az üzleti pálya nem mindig diadalmenet, ennek a banknak a történetében is akadt már példa arra, hogy a publikált adatok arról is szóltak: valamely bevétel nem nőtt a szokott ütemben, vagy a tőkemegfelelési ráta megközelítette a törvényes alsó határt. Látta-e már hátrányát annak, hogy ilyenkor is nyilvánosság elé álltak?

- Nem. Sőt ha valami rossz adódik, akkor kifejezetten fontosnak gondolom, hogy azt tőlünk "hallja" a piac, ne pedig pletyka vagy híresztelés útján váljon nyilvánossá. Előbb-utóbb úgyis kiderülnek a dolgok, viszont ha mi mondjuk, akkor autentikus a tény, ráadásul van esélyünk arra, hogy az indoklás is autentikus legyen és ne utólag kelljen magyarázkodni. Ez persze lehet egy kicsit személyfüggő is, történetesen azt gondolom magamról, hogy nem vagyok különösebben gyanakvó, titkolózó alkat.