Akkoriban azt reméltem, hogy ez a tranzakció egy sorozat elindítója lesz, vagyis nincs megállás, mert a siker megtetszik a politikusoknak is. Mint tudjuk, nem így történt. Következtek más nyilvános kibocsátások, de el kellett telnie pár évnek, amíg a nagy privatizációk - a Matávé, a Molé, az OTP-é - is megtörténtek.

- Abban az időszakban ön a Creditanstalt Értékpapír Rt. vezető brókere volt - Báthory Balázzsal és Kiss Attilával.

- A Danubius-konstrukciót a CA stábja dolgozta ki, és az volt benne a jó, hogy az eléggé bonyolult megoldást érthető formában tudtuk tálalni a nagyközönségnek. Ezt az időszakot életem izgalmas és szép szakaszaként éltem meg. Mindig vonzottak a kreativitást igénylő feladatok, és azokban az években sok ilyenben volt részem. Olyanokban ráadásul, amelyeket eljuttathattunk az ötlettől a termék sikerre viteléig.

- A CA története maga is a kilencvenes évek sikersztorijának számít. Olyan társaság jött ott össze, amelyik a hazai brókerszektor "aranykorát" egyébként jellemző óriási jövés-menés közepette sokáig szinte egyedülálló stabilitást mutatott. Nemrégiben az egyik bank vezetője úgy fogalmazott: a CA a simori időkben. Kik és milyen törekvések jellemezték a pályáján azt az időszakot?

- Az a vállalkozás azért lehetett sikeres, mert tényleg csapatot alkottunk. Teljesen azonosultunk a struktúrával, a feladatokkal, a munkát alkotó légkör és műhelyszellem jellemezte, élveztük, amit csináltunk. Tisztességesen tevékenykedtünk, miközben pénzt is termeltünk, és a megszépítő messzeségből is túlzás nélkül állíthatom, hogy mindennap örömmel mentem dolgozni.

- Ez azért is érdekes, mert a hazai tőkepiac idegen közegben - egy másféle gazdasági és társadalmi rendszerben - pionírjelleggel kezdett szerveződni, amiért is a stábok összeállásában perdöntőnek látszottak a személyes kapcsolatok. A CA-nál azonban nem évfolyamtársak, volt kollégák dolgoztak együtt.

- Kivételes társaság jött össze úgy, hogy a választás egyetlen szempontja a tehetség volt. Ez persze meghatározó személyiségként Simor András érdeme. Miként az is, hogy úgy tudott főnök lenni, hogy nem éreztük annak. Küzdelmek nélkül, maradéktalanul elfogadtuk a főnökünknek, s közben mégis egy menedzsmentet alkottunk, amelynek tagjai minden lényeges döntést együtt hoztak meg.

- Kikből is állt a kezdő menedzserstáb?

- Kettőnkön kívül Nobilis Kristóf, Mohai György és Yankson Edmund tartozott a csapatba. Később csatlakozott hozzánk Bajnai Gordon és Küllői Péter. A velük töltött időszakot számítom a CA legfényesebb korszakának.

- 1992-1993 a Keler alapításának időszaka is.
A nyolcvanas évek végén más-más műhelyekből kinövő, majd külön utakon fejlődő és féltékenyen rivalizáló két hazai tőzsde a jegybank szigorú bábáskodásával közösen alapította meg a piaci háttérszolgáltatót. A több száz oldalnyi megvalósíthatósági tanulmányt a Lantos Csaba vezette csapat írta. Érdekes olvasmány volt, mert meg lehetett érteni belőle, hogyan működnek a tőkepiacok.

- Az alapítás 1993 októberében volt. Nagy harcok, érdekek ütközése és nagyon érdekes intellektuális játszma - így rögzült bennem az az időszak, amelyik elvezetett az alapító okirat aláírásáig. A harc akörül folyt, hogy a Budapesti Értéktőzsde berkeiben többen úgy fogadták a Keler közös alapításának tervét, hogy ki akarjuk szervezni a legjövedelmezőbb üzleteket. Mások azzal vádoltak bennünket, hogy össze akarunk állni a Budapesti Árutőzsdével, megajándékozva őket ezzel az üzlettel.

A régi vitákra visszagondolva azt kell mondanom, végül is reális kompromisszum született, és a mögöttünk hagyott évtized önmagáért beszél.

A Kelert létre kellett hozni, mert egy ilyen intézmény nem hiányozhat a tőkepiacról, és a nemzeti bankkal meg az árutőzsdével hármunknak kellett megcsinálnunk, mert a BÉT egyedül nem lett volna rá képes, ráadásul az nem is lett volna szerencsés.

- Ez akkoriban nem látszott pusztán a józan mérlegelés kérdésének. A jegybank részéről az alapítást "pásztoroló" Czirják Sándor alelnök feketén-fehéren kinyilvánította: vagy együtt, vagy nincs Keler...

- Végső soron ez a tulajdonosi hármas szakmai értelemben nagyon szerencsés "alakzatnak" bizonyult. Rengeteget tanultunk egymástól. El kell ismernem, hogy a derivatív piacot az árutőzsdétől tanultuk meg, hiszen akkoriban ők művelték ezt a gyakorlatban is. A jegybank pedig kiváló hátteret képezett a számunkra, beültette a napi megfontolásainkba azt a szempontot, hogy figyelemmel legyünk arra: ehhez vagy ahhoz mit szól egy szabályozó, piacfelügyelő intézmény. Ráadásul megtanulhattuk tőle a pénzforgalom "rejtelmeit", aminek a bázisán korunkat jóval megelőzve tető alá hoztuk a Keler "multinet", azaz multilaterális nettósításon alapuló értékpapír-elszámolási rendszerét. És ugyanígy meglehetősen korai időszakban hoztuk létre a közös kockázatvállalásra szolgáló garanciaalapot, a végleges és visszavonhatatlan fizetés szabályait, a szállítás fizetés ellenében (DVP) elvű elszámolási rendszert, a mark to market letétképzést. Szóval egy sor olyan konstrukciót dolgoztunk ki és ültettünk gyakorlatba, amelyek a fejlett piacokon is nagy innovációnak számítottak, s a magyar piacot a nemzetközi fejlődés fő áramába emelték. Európai színvonalú szolgáltatásokat tudtunk nyújtani a piacnak, ráadásul jó árakon, ami minden érdekeltnek javára vált.

- Van-e ebben a történetben olyan tényező, amelyikről utólag kiderült: jobb lett volna másképpen csinálni?

- A Keler történetében az elmúlt tíz évben bizonyosan akadt sok olyan döntés, amit lehetett volna másként alakítani, de az alapítás nem tartozik ezek közé. Persze, mint minden kompromisszum kapcsán, sérültek érdekek, de stratégiai szempontból nézve az a változat valósult meg, amelyik összességében a legtöbbet hozta a magyar piacnak tudásban, eljárásokban és pénzügyileg is.

- Az ön pályája a magyar pénzvilágban egyike a legátfogóbbaknak. Az érdeklődők tudhatták, hogy az elmúlt évtizedben ennek a pályának része volt a Pharmavit-sztori is, aminek kapcsán először láthatott a nagyközönség tőzsdei bevezetést, majd felvásárlással gyors kiszállást - többszörös áron.

- Ez a történet az életemben már 1989-ben elkezdődött. Tíz évvel ezelőtt a felügyelőbizottság elnökeként tevékenykedtem a cégnél, amely az egyik jelképe is lehet azoknak a szép hosszú kilencvenes éveknek.

A Pharmavitra ma azt mondanánk: kockázatitőke-társaság. Összességében nagy siker volt, a buktatóival együtt is. Mindez már arra az időszakomra esik, amikor 1994-ben felhagytam a brókerkedéssel, és alapkezelő lettem.

- Mi is indokolta a profilváltást?

- Egyszerűen kiöregedtem.

- A brókerszakma a fejlett piacokon a nagyon bátor és gyors fiatalok terepe. Az úttörő korszak sajátosságaként a Budapesti Értéktőzsde parkettjén
az első években sok, akkor már menedzserként is tevékenykedő piacalapító brókerkedett, Jancsó Béla bácsitól Horváth Zsoltig vagy Lantos Csabáig.

- Nem véletlenül. De rá kellett jönnöm, hogy mások jobbak, ezért váltottam, és átültem a CA alapkezelőjéhez. Az is nagyon érdekes munka volt. Kivált, hogy 1995-ben a magán-nyugdíjpénztári rendszer startjakor ebben az intézményi körben is tapasztalatokat szerezhettem. Az alapkezelőnél pénztárak számára is elkezdtünk dolgozni. Előtte pedig közreműködhettem a nyugdíjrendszer reformját kimunkáló bizottságban, amire ma is nagyon büszke vagyok.

- Annak ellenére, hogy a létrejött rendszert a szakmában jó néhányan több szempontból is keményen bírálják?

- A reformot nagyon komoly eredménynek tartom, noha tartalmaz jó néhány kompromisszumot. Sikerült létrehoznunk egy másfajta rendszert, aminek a hozama persze csak hosszú évtizedek múlva fog megmutatkozni. Azt viszont már most elmondhatjuk, hogy a nyugdíjreform jóvoltából Magyarország sokkal jobb helyzetben van, mint például Németország vagy Franciaország, amelyek még előtte állnak mindennek. A mi "nyugdíjbombánk", a nyugdíjrendszerünk feszültségei sokkal kisebbek, mint az övéik. A demográfiai probléma nálunk is ugyanaz, de beépítettük az öngondoskodást a rendszerbe és főképpen az emberek gondolkodásába! Ezzel pedig elértük azt, hogy a társadalomnak biztosan kisebb árat kell fizetnie azért, amiért a felosztó-kirovó rendszer elégtelen a funkciójának az ellátására.

- Lantos Csaba, a közgazdász nem aggódik-e másokkal karöltve azért, hogy a pénztárak működőképességét fenntartó kapacitásokat birtokló és üzemeltető pénzügyi szolgáltatók adott esetben "kivonulhatnak" a szektorból, vagy pedig azért, mert a szövetkezeti elvű pénztári önkormányzati rendszer módot ad a vagyontulajdonos tagság manipulálására?

- A pénztárszektorban érdekelt szolgáltatók rengeteg pénzt fektettek az adminisztrációra alkalmas kapacitások kiépítésébe. Ebben az üzletben ugyanakkor szolgáltatóként gyakorlatilag egy módon tudnak pénzt keresni: a vagyonkezeléssel. A többi műfajban - az adminisztrációtól a letétkezelésig - gyakorlatilag a költségek kitermeléséhez szükséges bevételt lehet megkapni. A kapacitásokat létrehozó befektetők ugyanakkor hosszú távon az invesztíciójukhoz mérve szeretnének legalább szolid megtérülést elérni - jobb híján, mert extraprofitra véleményem szerint hosszú távon sincs reményük. Ezért irracionális volna a részükről, ha kivonulnának, mert akkor még a szerény megtérülésre sem számíthatnának. Vagyis ezt a forgatókönyvet feltételezni irreális.

Persze az adott intézményrendszert az álságos önkormányzatisággal én sem tartom jónak.

- Bekövetkezhet-e vajon az az abszurd fejlemény, hogy a rendszer átláthatóságának javulásával - előbb-utóbb azért kialakul az ezt támogató piaci intézményrendszer is - fellázad egy-egy pénztár tagsága, mondván: az adminisztráció vagy a vagyonkezelő rosszul, netán túl drágán dolgozik?

- Tudjuk, az adott struktúra nem így "működik". Azzal az érvvel vitatkozom, amelyik szerint a rendszer nem kellően nyilvános és átlátható. Sőt. Ugyanakkor jól körül van bástyázva a biztonságot szolgáló intézményekkel. Ott a felügyelet, ott vannak a kicsit hasonló feladatokat ellátó letétkezelők, rigorózusak a szabályok, amelyeket keményen be is tartatnak a pénztárakkal. Inkább túlszabályozottságról van szó, ami drágává teszi az egészet, miközben drága a korporatív struktúra is, amely végső soron azt szolgálja, hogy legalább szimulálni lehessen a pénztári tagok, azaz a befektetők érdekeinek érvényesítését. De éppen ez az intézményrendszer és játéktér az, amely nem engedi meg, hogy héják kirabolják a pénztárakat!

Én úgy látom, hogy az intézményrendszerek stabilitását általában nem csak a kemény, jó és érvényre juttatott szabályok határozzák meg. Az is legalább ilyen fontos, hogy az erőviszonyok kiegyensúlyozottak legyenek az érdekeltek között. A pénztárszektorban pedig, ha furcsának látszik is ez az állítás, igencsak megosztottak az erők. Az igazgatóságok tagjai, ha tudjuk is, hogy ezek a testületek milyen módon állnak fel, személyesen felelősek a rájuk bízott vagyonért, és ez a felelősségük számon kérhető. Ezért meg kell gondolniuk, hogy milyen döntésekben vállalnak részt, bármennyire szem előtt tartják is a munkáltatójukat. És ugye ott a vagyonkezelő, a letétkezelő, amely mind reputációs kockázatot vállaló és kockázatviselő képességgel rendelkező intézmény.

Az tehát biztos, hogy a nagy pénztárakból nem lopják el a pénzt. Legfeljebb hibás döntéseket hoznak, de hosszú távon működik a piaci szelekció. Ha az emberek azt látják, hogy egy-egy pénztár tartósan rosszul teljesít, válthatnak.

Én úgy gondolom, hogy a szabályozás tényleg nem tökéletes, az alapvető bajom azonban az vele, hogy túl drága. De hála Istennek, a piac konszolidálódott, kialakultak, illetve ma is kialakulóban vannak a méretgazdaságosság követelményének eleget tevő intézmények. Vagyis a drágaság a nagy pénztárak létrejöttéhez vezetett. Mindezek tükrében a rendszer alapjait érintő változtatás felvetésétől mindenkit óvnék, hiszen egy kialakult struktúra módosításával rendkívül nagy károkat lehet okozni.

- Ha visszakanyarodunk az évtized elejére, nem maradhat szó nélkül a szabályozás. Azokban az években néhány műhelyre és - a hirtelen támadt üzleti lehetőségek ellenére - kis "lélekszámú" szakértői gárdára korlátozódott a humánkapacitás, amely évekre meghatározta a piac kereteit. A kidolgozott szabályok erősen kötődtek Lantos Csabához.

- Az életem egy része valóban erről szólt. Hol befektetési alapokról szóló törvényt, hol értékpapírtörvényt írtunk. Rengeteg vita, veszekedés, fejfájás és időráfordítás árán próbáltuk jobbá tenni a piacot. Sok mindent sikerült is elérnünk.

- Mi az, amit mai szemmel nagyon hiányol?

- A Bank & Tőzsde hasábjain már kifejtettem, hogy a kilencvenes évek nagy hiányának azt tartom: nem sikerült sem a vállalatvezetőket, sem a vállalattulajdonosokat, sem a szabályozókat, sem a politikusokat ráébresztenünk arra, hogy a nyilvános vállalat a társadalom számára előnyösebb formáció a nem nyilvánosnál. Dehogyis akarom ezzel azt állítani, hogy a zárt magántársaságok nem hasznosak! Az azonban meggyőződésem, hogy a modern kapitalizmus a bizonyos nagyságot elérő vállalatok körében nem véletlenül tart mindenütt a nyilvános társaságok irányába. Ezeknek a vállalatoknak nemcsak a saját ágazatukkal kell megküzdeniük a piacon maradásért, hanem a finanszírozásuk érdekében a tőkepiaccal is.

- Ez talán főképp abból következik, hogy a tőke-
piaci privatizáció nálunk nagyon szűk keretet kapott, így a tőzsde sokáig afféle szűk körű asztaltársaságként tevékenykedett. Amihez ráadásul sok gyanús esemény is kapcsolódott. Pedig a "piacgazdaság-építő" generáció közgazdász tagjainak színe-java valamilyen formában a tőkepiacon vagy annak közvetlen környezetében tevékenykedett. Persze túl sok volt a teendő, és a működtetés, az építés nagy erőket igényelt.

- Pedig amikor lezajlottak a nagy nyilvános privatizációk, és a piac már növekedést produkált, addigra aránylag sok magántőke halmozódott fel a gazdaságban, amit az orosz válság mutatott meg igazán. Ez sikernek könyvelhető el - más kérdés, hogy alakulhattak volna szerencsésebben a dolgok. Jöhetett volna még pár jó év.

Azt ugyanakkor nagyon lényeges fejleménynek tartom, hogy az első valódi nagy krach, az orosz válság "kisöpörte" a piacot. Így 1998-ban már egy olyan tőkepiacot mondhattunk magunkénak, amelyik sokkal nagyobb súlyra tett szert annál, mint amekkorára az adottságai predesztinálták. Sokkal fejlettebb lett az infrastruktúrája, mint amilyen fejlett a magyar gazdaság sok más tekintetben volt. Bizonyos értelemben kibocsátóvá is tudott válni, rengeteg ember ment ki ebből a szférából a gazdaság más ágazataiba, olyanok, akik a rendszerváltozáskor itt alakultak át, vagy akiket eleve ez a szektor tanított meg a piaci szemléletre, a verseny igenlésére, egyszersmind a meglehetősen kötött szabályok tiszteletben tartására.

Az a bizonyos idézett asztaltársaság - ha ez az állításom az évtized hangos brókerbotrányaira gondolva sokakban talán visszatetszést kelt is - nagyon etikus társaság volt egészen addig, ameddig nem hígult fel. Más volt az erkölcs!

- És - ha a játékszabályok kiforratlanok voltak is - fegyelmező ereje volt annak, hogy a piaci közösség tagjai ismerték egymást.

- Éppen ez az, amiért a kezdet kezdetén nem volt szabad elektronikus tőzsdét szervezni. A nyílt kikiáltásos kereskedelem választása (ugyanúgy, ahogy később az elektronikus rendszerre való áttérés) jó döntés volt. Nyílt küzdelemben kemény szabályok tiszteletben tartása, mégis etikusan! Az adott szó kötelez - ez a tőzsdéken parancs. Ezzel a mi hozzájárulásunk a magyar társadalom erkölcsi felfogásához sokkal nagyobb volt, mint amekkorára adott esetben a kívülállók gondolnak. A társadalmi elit egy része ezen a terepen formálódott, amit persze a botrányos események, csődök tükrében a kívülállókkal nehéz volna elfogadtatni.

- Mert sok minden mégis megtörtént. A legtanulságosabb talán a Lupis-ügy volt. Hosszú hónapokon át suttogott az "egész piac" arról, hogy "Lupis Jóska nagy bajban van", járt nála a felügyelet is, mégis megtörtént a nagy bukás. Igaz, ez volt ezen a piacon az első, miként az is, hogy a büntetőeljárásba torkolló néhány nagy pénzügyi botrány bűnösnek talált alanyai közül az a Lupis József részesült  a legkeményebb megtorlásban, akit piacszerte jólelkű, rendes embernek ismertek, és akinek a bukása - talán az összes többi tőkepiaci csőddel ellentétben - kisbefektetőket nem rántott magával. De a kérdés szempontjából a lényeg az, hogy az üzleti érdek elnyomja az igazságvágyat. Ezért is tudtak sokan, akikről "mindenki tudta", hogy nem tiszta a kezük, cégről cégre járni és túlélni.

- A tőkepiac, ezen nincs mit idealizálni, a pénzről szól. Nem játékos vetélkedő, hanem maga a való világ, bukásokkal, amelyek elszenvedőit általában nem szabad megmenteni, mert az elveszi a szelekció erejét. Én egyébként ennek a gondolatnak a jegyében nem szerveztem volna meg a befektetővédelmet egészen addig, ameddig az európai uniós jogharmonizáció nem tette kötelezővé. Mi korán hoztuk létre a Bevát, és ez a sietség sokba került.

- De hát ez is a sajátos út része. Azóta, hogy vége lett a brókercsődökkel lezáruló korszaknak, szinte közmegegyezés van a szakma teoretikusai között abban, hogy Magyarországon a tőkepiaci felügyelet különféle okokból gyengekezű volt, amit ezrek, tízezrek bántak- a Globex, a Realbank, a London Bróker és a többiek károsultjai. A befektetővédelemre tehát az a speciális funkció is várt, hogy kockázati közösségbe "forrasztva" a pénzügyi szolgáltatókat, a piac professzionális megfigyelőit, kényszerítsen a játékszabályok betartatására.

- Én inkább azt mondom, hogy Londonbrókereket nem lett volna szabad a piacra engedni.

- Ez a vélemény csak akkor kezdett rohamosan teret nyerni, amikor a befektetési szolgáltatóknak már fizetniük kellett a Beva révén.

- Mindez óriási viták kereszttüzében állt. A liberálisabb irányzat és a keményebb szabályozás hívei gyakran összecsaptak, és az évek folyamán sokaknak megváltozott a véleménye, közöttük az enyém is. A rendszerváltozáskor megcsapott minket a szabadság levegője, és a tőzsdén nagyon nehéz lett volna magunkra kényszeríteni egy sokkalta rigorózusabb szabályrendszert, amely nem engedi be a "klubba" azokat, akik leverik a magasra tartott mércét. Voltak azért ilyen természetű ügyek, a tőzsdetanács nemegyszer cselekedett, de ahhoz képest, ami indokolt lett volna, nem voltunk eléggé határozottak és szigorúak.

- A BÉT egyetlen egyszer persona non gratának minősített valakit, amit sokkal többször kellett volna megtennie. Igaz, az a cselekmény, amelynek kapcsán erre az elhatározásra jutott, később a büntető törvénykönyv része lett.

- Azzal a döntéssel ma is egyetértek, attól függetlenül, hogy az adott történet sértettjének számító cégnél dolgoztam. De nagyon fontosnak gondolom azt a fejleményt abból a szempontból, hogy az önszabályozás, az önkontroll hatásosságát példázta.

- Ezzel persze feltűnőbbé vált sok minden más. Megbukott kibocsátó forgalmazója "kivonulhatott önmagából", és új forgalmazót alapítva folytathatta pályáját - hosszan lehetne sorolni. Élhettek és virágozhattak olyan brókervállalkozások, amelyek láthatólag szerencsét próbálni léptek piacra, míg a krónika egyik legsötétebb fejezeteként fegyver dördült el a többmilliárdos bukást produkáló London Bróker
háza táján.

- Azzal az önfelmentő érvvel engedtük a tőzsdére az ilyen cégeket, hogy ha a felügyelet, amely akkoriban már komolyabb jogok birtokában vizsgálta a tulajdonosaikat, a tőkéjüket, engedélyt adott nekik, akkor mi nem állhatunk ellen. Ráadásul egyik a másik után jött, s ha az elsőt befogadtuk, a következőhöz is úgy kellett viszonyulnunk. Sajnos ez hibás logika volt.

- Persze ne feledjük, hogy a jogszabályok sok apró, ámde nagyon lényeges paragrafusa egészen a legutóbbi időkig nem "ért össze". Hogy másra ne hivatkozzunk, az egyik törvény ismerte a közvetett tulajdont, a másik nem. Ennek nagy része volt abban, hogy királyok éveken át "meztelenkedhettek", a perdöntő érv rendre az volt: nem lehet fülön csípni őket, mert rosszak a jogszabályok. Más kérdés, hogy a nagy ügyekben később rendre elmarasztaló ítéletek születtek.

- Mindezek ellenére az a véleményem, hogy a magyar tőkepiac így is sokkal tisztábban, szabályozottabban és etikusabban működött sok más tőkepiacnál! És hány évnek kellett eltelnie, amíg egy-egy nagyon fontos szabályozás megszületett. Például a felvásárlási paragrafusok. Aminek kapcsán szintén a piac járt előbb. Éppen a Pharmavittal. Hazai jogszabály híján az amerikai mintát alkalmaztuk, főképp, hogy a felvásárló Bristol Myers Squibb ahhoz kötődött. Vagyis az az önkormányzó, önszabályozó modell, aminek lelkes híve voltam, rengeteg innovációt termett. Ez elsikkadt azóta, hogy a bürokratikus szabályozó hatóság felülkerekedett az önszabályozókon, majd "önjáróvá" vált, még ha nagyon későn is.

Ebben a tekintetben a mai felügyelet nagyon kemény. Nem akarom felmagasztalni az intézményt, hiszen másokkal együtt jó néhányszor én sem értek egyet vele. De az biztosra vehető, hogy a napjainkban tapasztalható hozzáállással, aminek sok jogi alapja abban az időben is együtt volt, rengeteg bukástól kímélhettük volna meg a piacot.

- Van-e olyan listája, amelyik azokat a bukásokat, átveréseket sorolja, amelyeket az adott körülmények között felügyeleti eszközökkel meg kellett és lehetett volna akadályozni?

- A tőkepiac vonatkozásában egy nagy "sarat" tartok számon: a szakmai múlt, reputáció és tőke nélküli cégek piacra engedését. A többit afféle szükségszerű velejárónak tekintem. Tökéletes szabályozás nincs, vagy ha van, akkor piac nincs. Ez azonban elkerülhető lett volna, s mivel nem kerültük el, szükségszerűen következett 1998-ban a brókerbukások sorozata. Amiben azért - hozzáteszem - nagyon nagy szerepe volt az árutőzsdei devizapiacnak is. Ha nem futott volna fel annyira, aligha szólt volna akkorát a botrány. Ez volt az ára a rögzített árfolyamsávval operáló csúszó leértékelésnek, ami éveken át azt üzente a piacnak: itt kockázatmentesen lehet nyerni.

- És még örülhettünk, hogy az árutőzsde deviza-
piacán az 1998-as összeomlásban hirtelen veszteségessé váló határidős pozíciók nem voltak sokkal nagyobbak, ami annak köszönhető, hogy a BÁT-tagság által képviselt értékesítési hálózat az akkoriban jelentéktelen devizapiacot működtető BÉT-tagságéhoz képest töredéknyi volt.

- A BÁT devizapiacán annak idején a nyitott pozíciók értéke elérte a 3 milliárd dollárt, amit nem értékelnék kevésnek. Persze adott esetben ez az érték lehetett volna sokkal nagyobb is. Ez a történet ugyanakkor rámutat az elmúlt évtized még egy nagy hibájára: nem lett volna szabad megengedni, hogy az árutőzsde devizapiacán nyílt kikiáltásban kereskedjenek. Ellentmondásokat okozott az, hogy a részpiacokat (a két tőzsdét és a bankközit) akkoriban teljesen eltérő módon szabályozták és felügyelték. Ha nem lett volna nyílt kikiáltás, arra sem lett volna mód, ami 1998-ban megtörtént, az elszámolóárak eltorzítására. Mindannyiunk részéről, akik döntési helyzetben voltunk, súlyos intellektuális hibaként értékelem, hogy nem volt elég fejlett a kockázatkezelési rendszerünk. Ezért egy ideig nem jöttünk rá, hogy miről szól a játék az árak napközbeni eltorzításával. Így a tőzsdei és a tőzsdén kívüli piac úgy élt egymás mellett, hogy sem a szabályozók, sem a nagybankok vezetői nem vették észre a bajt.

- Nem sok szó esett erről, de aki tájékozódott, az rájöhetett, hogy a devizapiaci üzletek egy része a pénz-ügyi közösség érdekelt tagjainak üzlete volt - remélhetőleg nem a saját bankjukkal szemben...

- Végső soron ez volt a választott árfolyamrendszer társadalmi költsége, amire sajnálatosan ráment a tőkepiac egy része is.

- Ha napjainkat nézzük, egy kicsi részvénypiacot
látunk. Így kellett ennek történnie?

- Két sajátosság szükségszerű következményéről van szó. Az egyik az, hogy a magyar gazdaság viszonylag gyorsan liberalizálttá vált, és zöldmezős beruházásokkal, tehát nem a tőzsdén keresztül, hanem a saját szabályait követve beáramlott a külföldi tőke, ami persze jót tett az országnak. A másik az, hogy a privatizáció nagy része elkerülte a tőzsdét, aminek alapvető oka az eladósodottság volt. Kellett a pénz, a tőzsdei út viszont lassú, ráadásul általában nem hoz annyi pénzt, mint a szakmai befektetőnek való értékesítés. Azt ugyanakkor jó döntésnek értékelem, hogy nem léptünk rá az ingyenes privatizáció útjára. Sokan választották ezt, és igazából sehol sem váltotta be a reményeket. Ettől még nem lett jó a tőzsdéjük, a tőkepiacuk.

Mindazonáltal az a néhány nagy tőkepiaci privatizáció, amelyikben részünk lehetett, azt bizonyítja, hogy ez az út igenis kínálhatott volna alternatívát. És meggyőződésem szerint annak igenis van értéke, hogy egy-egy nagyvállalatnak hazai a menedzsmentje - akkor is, ha vannak külföldi tagjai -, s a stratégiai döntések itt születnek és nem más nagyvárosokban. Persze a tőkepiac globális, de ennek a társadalom felzárkózási lehetőségei, versenyképessége, hosszú távon az élet minősége szempontjából is van jelentősége. A stratégiai döntéshozatal itt tartásához fűződő érdek a privatizáció másik útján nem tud érvényre jutni.

- Az OTP lakossági üzletágért felelős vezérigazgató-helyettesétől, a Keler elnökétől nem szükséges megkérdezni, hogy mivel foglalkozik napjainkban. De miért hagyta el a tőzsdetanácsot?

- Úgy gondoltam, hogy amikor a BÉT részvénytársasággá alakul, az méltó pillanat lesz ahhoz is, hogy tizenkét év után befejezzem ezt a munkálkodásomat.

- Milyen megfontolások vezették?

- Az embernek tudnia kell felhagyni is a dolgokkal. S úgy értékeltem: azzal, hogy a tőzsde is profitorientált intézménnyé válik, sokkal nehezebb lesz képviselni a BÉT és a Keler között betöltött érdekharmonizáló szerepem. Egyértelmű helyzetet akartam, ezért a Kelert választottam, és ezt a részvényesek is így akarták. Ma az életem többi része az OTP-hez kötődik.

- Arra, hogy az OTP menedzsmentjének mi a víziója, manapság alighanem többen figyelnek, mint a BÉT kilátásaira. És mi Lantos Csaba jövőképe?

- Ez a bank - ma már én is ki merem jelenteni -
európai léptékkel mérve is nagyon sikeres, és egy sikeres bankban dolgozni jó. Megadatott nekem, hogy azzal foglalkozzam, amivel a legjobban szeretek, vagyis alapvetően a termékfejlesztéssel. Megmondom őszintén, azelőtt úgy gondoltam, hogy a retail-bankárkodás eléggé unalmas lehet. A véleményem persze időközben megváltozott, azért is jöttem ide, de amióta ezzel foglalkozom, egészen másképp gondolkodom. Az elmúlt időszakban rengeteg újdonságot csináltunk; amivel nem vagyok elégedett, az az ügyfélkiszolgálás színvonala. Ebben a tekintetben nagyon sok a teendő, mert ugye az OTP is az ügyfeleiből él. Ráadásul a bank regionális intézménnyé válik, ami külön izgalmakat ígér. Ez olyasvalami, ami csak keveseknek adatik meg, s amiért igazán érdemes dolgozni.

-