- Ha évtizedes perspektívában szemléli azt a nagyon színes pályát, amelyet egyszerre képvisel az új nemzedékek felkészítése a szakma művelésére, a tananyagnak és az oktatás minőségét adó ismereteknek a világból való összegyűjtése és honosítása, a tőkepiacot "üzemeltető" specialisták képzésének megszervezése vagy az értéktőzsde tanácsában és a monetáris politika legfőbb irányító testületében való ténykedés, hogyan emlékezik vissza: melyek voltak a fő törekvései, mit tartott fontosnak tíz évvel ezelőtt, és hová jutott el napjainkra?

- A mögöttünk hagyott tíz-tizenöt évnyi korszakra visszagondolva az életem három olyan jellegzetes állomása emelkedik ki, amelyek érdekes összehasonlításra adnak alkalmat. A Nemzetközi Bankárképző Központ igazgatójaként, a Budapesti Értéktőzsde Tanácsának elnökeként és a Közgazdasági Egyetem dékánjaként igencsak különböző élményekben lehetett részem.

1989-ben Magyarországon a Bankárképző igazgatójának lenni maga volt a csoda. Olyasvalamit csináltunk, ami a rendszerváltozás közegében fontos volt, hiszen a bankszakma tanításának a jelentőségét nem lehetett megkérdőjelezni. A tetejében gyakorlatilag mindenki támogatóan viszonyult hozzánk. Ehhez képest a tőzsde a kőkemény üzleti közeget testesítette meg a számomra, a dékánságomat pedig a megtestesült reménytelenségnek éreztem. Pénzről itt nem dönthettem, amikor a kollégák panaszkodtak, hogy egy-egy tanszék számára nem elég a százezer forintos költségkeret, csak annyi tudtam mondani: szerintem sem. Azután meg kellett kérnem őket, hogy a kari tanács soron lévő ülésének mégse ez legyen megint a tárgya, hacsak nem mondják meg, hogy melyik tanszéktől kell elvenni azt a pénzt, amit odaadhatunk a többinek.

Szerettem volna megszervezni egy pénzügyi matematikai szakot. Amióta az egyetemi oktatásban bevezették a hároméves egységes alapozó képzés rendszerét, azóta a pénzügy szakirány négy félévre korlátozódik. Ezzel szemben az állami artistaképzőben a bohóc szak hallgatói kilenc féléven keresztül készülhetnek a mesterségükre. Négy félév szinte szemvillanás, mire megismerjük a diákokat, már meg is írták a szakdolgozatukat, így pedig nem tehetjük meg azt, amit régen, hogy a jobbakkal külön is foglalkozzunk.

Végül is hat év után lett két új szak: a pénzügyi, amelyikre a harmadik évben lehet jelentkezni és az ötéves gazdasági matematika szak, amelynek a keretében megszerveztük a külön felvételivel hozzáférhető pénzügyi matematikai szakirányt. Az utóbbi szakirányt választó diákok elvileg harmadikos korukra megtanulják azt, amit a mai hallgatók ötödéves korukra.

Igazság szerint jobban szerettem volna, ha az első alapozó év után nyitunk teret a specializációnak, mert a három év sok, a nulla meg kevés. De úgy látszik, hogy nálunk az egyetemen nincs középút, örökösen átesünk a ló másik oldalára.

- A professzori mély meggyőződés nem bizonyul elégségesnek az efféle szakmai folyamatok befolyásolásához?

- Sajnos a rendszer hihetetlenül merev. Pedig mindig azon voltam, hogy összegyűjtsem azt a tudást, amit a világ erről az egészről éppen birtokol, és fantasztikus oktatói gárdát is szerveztem hozzá Király Júliától Kondor Imréig.

- Milyen pályaképet is tud ma a fiatal oktatók elé tárni?

- A körülmények lesújtók, a fiatal kollégák viszont rendkívül tehetségesek. Hogy mást ne mondjak a helyzet érzékeltetésére, hallgatóként el lehet jutni külföldi intézményekbe világot látni, tapasztalatot gyűjteni, fiatal oktatóként ez sokkal nehezebb.

De hát profilváltás időszakába érkeztünk, mert ma már pályázatok révén megtalálhatók a lehetőségek. Eddig a tanszéken nem csináltunk mást, mint tanítottunk, könyveket fordítottunk, és sosem pályáztunk. Most hozzáfogtunk a pályázatokhoz, és már közös projektekben dolgozunk a velencei, a siennai egyetemmel, és az egyik siennai kollégával közösen jegyzetet írunk.

- Az egyetem diákjai, kivált a pénzügyesek, akár az üzletre, akár az elméletre orientálódnak, a munkában nagy eséllyel nemzetközi terepen találják magukat. Visszagondolva a hazai tőkepiac "újjáépítése" óta eltelt nagyon mozgalmas időszakra, a napi munkában miben látszik vajon nagy különbség egy hazai és egy nyugati egyetemi tanár életében?

- Míg a nyugati kollégáim egy-egy tananyagot évente maximum kétszer tanítanak, a többi idejükben pedig kutatnak, addig az én életemet a nagy sokféleség jellemzi. Ha visszanézek az elmúlt évtizedre, az jut az eszembe, hogy ugyanazt a témát hol matematikusoknak magyaráztam a TTK-n, hol érettségizetteknek, hol meg szakembereknek a Bankárképző EFFAS-kurzusán - azaz az európai befektetéselemző társaságok szövetségének (European Federation of Financial Analyst’s Societies) nemzetközi diplomakurzusán - vagy pedig a bankdiploma-tanfolyam keretében. De az is emlékezetes része a szakmai életutamnak, hogy fél éven keresztül hetente egyszer reggel héttől az egyik brókercéghez jártam tanítani. Meghívtak, mert az egész stáb főkönyvelőstül és adminisztrátorostul az opciós piac megnyitására készült.

Szóval arra akarok kilyukadni, hogy mindez egy rendkívül színes szakmai pályát képviselt a számomra. Ebből a sokféleségből persze rengeteget tanultam.

- A hazai tőkepiacon érdekelt brókernemzedék kockázatokhoz való viszonyulására Száz Jánosnak többféle minőségében is bizonyosan nagy ráhatása volt, van és lesz is. A szakmában ugyanakkor közmegegyezés mutatkozik abban, hogy a kilencvenes évtized végén a tőkepiacon végigsöprő orosz válság "pusztító" hatásában és a brókercsődhullámban egyaránt nagy része volt annak, hogy az aranykorban az ifjú brókernemzedékek emelkedő árfolyamokon "szocializálódtak", és a megfontolásaikból jellemzően hiányzott a kockázat. Vajon miért nem kapott sokkal nagyobb teret a piaci gyakorlatban a kockázatkezelés? Miért van az, hogy még az elemzők zöme is megállt, megáll az üzletek "ünneplésénél", és nem szól a kockázatokról?

- A piac teljesítményének az ott tevékenykedő vezetők a fő korifeusai, nem pedig az oktatási rendszer intézményei. Mindazonáltal elszomorít, ha erre gondolok, mert tudom, hogy az egyetemen kiváló szakdolgozatok születnek akár a piaci kockázatok, akár a működési kockázatok témakörében. Szomorú, hogy milyen teljesítmények merülnek a feledés homályába az osztályozásuk után.

A diákok számomra is meghökkentően szofisztikált munkákat produkálnak. Sőt a Bankárképzőben is remek munkák készülnek. Csak a pénzügy tanszék százvalahány szakdolgozatot "állít elő" évente, és a legjobbak, úgy az első húsz, kiválóak.

A legfrissebb élményeim között tallózva, az egyik diákunk a programozott tőzsdei kereskedelem informatikai hátteréről írt hihetetlenül érdekes dolgozatot. De idézhetem Bázel II-t is, amely nálunk már jószerével lerágott csontnak számít. Persze nem véletlenül. Király Júlia a Value at Risk, Kondor Imre fizikus professzor a rendkívüli árfolyamváltozások statisztikája és az extrém árfolyamkockázatok kezelése témakörében tart például önálló kurzust a pénzügyek szakirány keretében, kötelező tantárgyként.

Tehát úgy értékelem a helyzetet, hogy a hazai tőkepiacon a felkészült ifjúság szempontjából nézve igen jó a kínálat.

- Mióta is? Merthogy a kilencvenes évek piaci teljesítményét tekintve ez nem mindegy.

- Ez a szakirány, amelyet befektetéselemzői-kockázatkezelői elnevezéssel tanítunk, négyéves múltra tekint vissza.

- Megesett-e már a Közgáz történetében máskor is, hogy a fizika professzora tanított közgazdász-hallgatókat? Ennek a képnek persze az is része, hogy az egyik bank (a Raiffeisen Bank) ugyanezt a fizikaprofesszort, Kondor Imrét felfogadta a piaci kockázatok kezelésére, illetve az új bázeli tőkeszabályozásra történő felkészülés segítésére, amire ugyancsak nem sok példát lehetett még látni. Igaz, ha jól tudom, ebben a kapcsolatban is benne volt Száz János keze.

- Nem, ilyen még nem volt. De meg is vagyok győződve arról, hogy büszke lehetek az oktatói gárdánkra. Sőt. A tananyag, a tankönyvek korszerűsége, minősége dolgában túlzás nélkül kiálljuk a próbát a nyugati egyetemekkel való összehasonlításban. A mi diákjaink sokszor ugyanazokból a tankönyvekből ugyanazt a tananyagot sajátíthatják el, mint a nyugati egyetemek hallgatói.

Ezt az összehasonlítást egyébként rendszeresen el is végzem, és arra a következtetésre jutottam, hogy csupán egyvalamiben különbözünk lényegi módon a nyugati egyetemi közgazdászképzéstől: nálunk kevesebb a gyakorlat. Megvallom, én mindig arra törekedtem, hogy olyat tanítsunk, amit öt-tíz év múlva is érdemes tudni. Történetesen az, hogy elfogadtak-e a BÉT közgyűlésén egy bizonyos előterjesztést vagy sem, három év múlva már általában a kutyát sem érdekli. Holott az adott pillanatban ez talán sokkal fontosabb annál, amit az egyetemen tanítunk. Mégis, én a tudás szilárd vázát szeretem tanítani. Hogy mást ne mondjak, azt a tudást, amit átadok, a rendszerváltozás meg sem érintette.

- Nincs semmi, ami elenyészett volna a politikai kurzusok útvesztőjében?

- Nincs. A pénzteremtéstől a futures ügyletekig minden ugyanaz. 1984-ben ugyanúgy oktattam határidős ügyleteket, mint most.

- Ez a stabilitás üdítő lehet a mögöttünk hagyott időszak viharaira gondolva, akár a pénzügyi szektorban lezajlott nagy átalakulást, akár tágabban a gazdaság, a társadalom válságos folyamatait nézzük, amelyekben nagyon sokan megégették magukat, és sokan el is buktak.

- Ez a hozzáállás egyfajta lustaságnak is felfogható. Amikor tőzsdeelnök voltam, mindig stresszt okozott a számomra, hogy tudom-e az aktuális kapitalizációt és a többi hasonló mutatót. A külföldi vendégek egymásnak adták a kilincset, és mindannyiszor föltették a kérdést: ez mennyi, az mennyi? Persze körülbelül tisztában voltam a számokkal, de hát egy elnök nem mondhatja azt, hogy körülbelül. Ezért aztán, amikor látogatókat vártam, felírtam egy névjegykártyára az öt-hat legfontosabb számot, és tíz percre megtanultam őket. Amikor a vendégek kiléptek az ajtón, már el is felejtettem mind. Ilyen mélységben nem érdekeltek.

Ez persze nem jelenti azt, hogy nem tartom fontosnak a számokat. Ellenkezőleg, a diákokat igyekszem rávenni arra, hogy legalább a nagyságrend erejéig legyenek tisztában a GDP-vel és a többi mutatóval. Van például egy tárgyam, aminek az a címe, hogy Árfolyamok, árfolyammodellek. Ennek pontosan az az értelme, hogy kifejezze: nem csak a modellek léteznek. A szóban forgó tantárgy keretében évekig elkértem a jegybankból az IMF évkönyvét elektronikus adathordozón, és feldolgoztattam a gyerekekkel, hogyan alakult egy-egy országban az infláció, a GDP, a pénztömeg, a reálpénztömeg, hogy érezzék a számok, a nagyságrendek jelentőségét.

- A kilencvenes évek első felében mondogatta: azért engedheti meg magának azt a luxust, hogy a tanításnak éljen, mert jól kereső bankár felesége pótolja a család számára azt, amit a családfő anyagiakban veszít ezzel. Felesége már nem bankár, ön viszont most is megengedi magának azt a bizonyos luxust. Sőt már Erdélyben is tanít, ami bizonyára még nagyobb luxus, mert utazni is kell. Változott-e ebben a tekintetben bármi? Vagyis az elmúlt évek nagy átalakulásaiban javult-e a "pénzügyi felsőoktatásban" dolgozók társadalmi pozíciója?

- Nyugodtan állíthatom: szinte semmilyen korreláció nem volt sosem a munkám és a jövedelmem között. Sokszor kaptam számomra nagyon nagynak számító pénzeket csak azért, mert ott ültem valahol, miközben a hétköznapokon fillérekért dolgoztam. Az erdélyi tanítás, mondanom sem kell, ebből a szempontból elsősorban költség, hiszen évekig a benzint is én fizettem, óradíjat is csak az utóbbi években kapunk, azt is inkább jelképesen.

De mindig úgy voltam vele, hogy ameddig az eredő jó, addig nem foglalkozom ezzel a problémával. A milliárdosok listáján persze nem vagyok ott, ellentétben néhány pénzügyes tanítványommal, akik az utóbbi tízegynéhány évben végeztek az egyetemen.

- A Budapesti Értéktőzsde nagyon megváltozott azóta, hogy a tőkepiacot és a bankvilágot a pénzügyminiszteri pozícióra cserélő Bokros Lajos 1995-ben hirtelen megüresedő tőzsdeelnöki tisztét átvette. Figyeli a tőzsdét manapság is? Mit szól például ahhoz, hogy az éveken át valamiféle ideális állapotnak remélt társasági forma felvétele után sem sikerült még megszabadulnia az intézménynek a fogyasztó-tulajdonos konfliktustól, sőt ez ma még élesebbnek látszik?

- Megvallom, a belügyekkel már nem foglalkozom. Számomra ugyanis a tőzsde egy szempontból a közművekre hasonlít. Ezek sok ember életét meghatározzák, hiszen víz, villany nélkül nincs Budapest. De a nagycsarnok teljesítményének is fontosabb jellemzője az, hogy lehet-e ott jó görögdinnyét kapni, mint az, hogy az üzemeltető menedzsment éppen mit határozott.

Tehát úgy látom, elég érett intézmény már a Budapesti Értéktőzsde ahhoz, hogy csöndben, magában dolgozzon, és a belső életét az intim szféra részének lehessen tekinteni. A születése persze óriási dolog, nagyon izgalmas esemény volt, napjainkra viszont már felnőtt, s az életfunkcióinak a részletei engem már hidegen hagynak.

- Ez pontosan le is képeződik abban, hogy a kezdetekkor sztárok, teoretikusok vezették a tőzsdét - Hardy Ilona, Bokros Lajos, avagy Száz János professzor -, ma viszont inkább a menedzsereké a pálya.

- Persze, mert ma már éppen ilyen képességekre van szükség, annak idején meg pont olyanokra volt! Rossz lenne, ha fordítva lett volna.

- Mára elcsöndesedett az a kampány is, amelyik a fúzióktól, felvásárlásoktól hangos érában arról szólt, hogy mi is lesz a BÉT jövője, vajon melyik külföldi tőzsdéhez, szövetséghez fog csatlakozni? Hogyan látja: az Európai Unió küszöbén milyen jelen vár a magyar tőzsdékre?

- Az a kérdés, hogy Budapesten van-e tőzsde vagy nincs, ma már másodlagos a piac szempontjából. Mindezt azzal tudom érzékeltetni, hogy a budapesti tőzsdét mondjuk a brémaihoz hasonlítom. Németországban tíz-tizenöt éve tucatnyi történelmi városban létezett nagy múltú börze, közöttük Brémában. Annak idején, amikor ott jártam, nagyon tetszett. Szép is volt, jó is volt. De nem tudom, hogy megvan-e még, azzal a tucatnyi német tőzsdével egyetemben, amelyik a Frankfurti Tőzsdén kívül létezett Németországban, az idők folyamán alighanem teljesen marginalizálódva. Ha megvan, az szép dolog. Ám a tőzsde lényege a koncentráció, az elektronika korában pedig az üzletek szempontjából gyakorlatilag nincs nagy jelentősége annak, hogy fizikai értelemben hol kötik meg őket.

- A két hazai tőzsde egymástól nagyon különböző műhelyekből nőtte ki magát, az adott történelmi-gazdasági fejlődés áramában párhuzamosan. Hogyan látja, a két azonos funkciójú intézménynek vajon "örökre" külön úton kell haladnia?

- Hogy mennyire nem így gondolom, azt mutatja, hogy egyike voltam azoknak, akik a közös jövőt a legerősebben kezdeményezték.

- Előbb azonban a kilencvenes évek elején ádáz harcok folytak a két tőzsde között, amikor kiderült, hogy a Budapesti Árutőzsde csöndben megszervezte a határidős devizapiacát, s a BÉT, noha valamennyi prominense szentül meg volt győződve arról, hogy ez az üzlet az értéktőzsde felségterülete, már nem tudta elvenni tőle a sokáig gyümölcsözőnek számító piacot...

- Azt az időszakot a hazai tőzsdefejlődés első szakaszához sorolom, az a küzdelem pedig mai szemmel nézve már kicsit gyerekesnek tűnik. Később - 1997-ben - viszont a kezdeményezésemre szerveződött meg az a projekt, amelyik a két tőzsde egyesítését volt hivatott előkészíteni, mégpedig a jegybank támogatásával.

Czirják Sándor, az MNB távozó alelnöke volt a projekt vezetője, aki akkoriban szegődött el az OTP brókercégéhez. Tehát egy olyan személyiség, aki elkötelezett és tevékeny híve volt a tőkepiac fejlesztésének! Az adott körülmények között lehetett többet tenni az ügyért? Emlékszem, a két tőzsdeelnök, Járai Zsigmond és Keresztesi Szergej közreműködésével véget nem érő manrézák zajlottak valahol Szentendre környékén az egyesülés lehetőségéről.

A tárgyalások pedig már olyan fázisba jutottak el, hogy egy szombat délután a közös parkoló holléte volt napirenden.

- Persze az igazi kérdés az: miért nem lett ebből a közeledésből (sem) eredmény?

- Nagyon rossz volt a tagság megnyerését szolgáló kommunikáció. Az összes "felső" akarat megvolt, mert hiszen akarta a két tőzsde vezetősége, és az ügy élvezte a tőkepiac szempontjából nélkülözhetetlen intézmény, a jegybank támogatását. Ám az érdekelt tagságot nem sikerült meggyőzni. Mindkét tábor úgy érezte, hogy veszélybe kerülnének a pozíciói. Végül is annyira különbözött egymástól az érdekük, a méretük, a filozófiájuk, hogy nem lehetett vegyíteni őket. A kezdeményezés ezért bukott el.

- A hazai pénzügyi szektor, a bankrendszer, a tőkepiac valamennyi szegmense teljes átalakuláson ment végbe napjainkra. Ezt, hogy ne menjünk messzire, érzékletesen mutatja a legújabb bankbotrány, amelynek kapcsán - legalábbis remélhetőleg - már nem azt kell látnunk, hogy az állam miként áll helyt az adófizetők pénzéből a hathatós közreműködésével elhatalmasodott bajok következményeiért. Mi az, amit a napjainkra kialakult helyzetben a tőkepiac szemszögéből nézve fontosnak tart?

- A Bécsben fogva tartott "kolléga" nem volt az egyetemünk diákja. Az ügy többi részletkérdése pedig nem érdekel.

A tőkepiacot nézve számomra az elmúlt évek lényeges fejleménye az, hogy kellően sok jó ember "gyűlt össze" ebben a szakmában ahhoz, hogy világosan lássam: olyan léptékű kihívások már nem lesznek előttem, de tán még a mai fiatalok előtt sem, mint amilyenek tíz-tizenöt évvel ezelőtt voltak. Ilyen körülmények közepette pedig engem jobban érdekel az, hogy mi az, ami fontos, és más nem végzi el.

Így csöppentem bele az erdélyi oktatásba, amelynek kapcsán meggyőződésem, hogy azoknak a gyerekeknek másképpen van szükségük a pénzügyekre, mint az itthoniaknak. A hazai diákok kitűzhetik maguknak azt a célt, hogy jegybankelnöknek, pénzügyminiszternek, multinacionális vállalatok pénzügyi igazgatóinak tanulnak. Azokból a gyerekekből viszont nagy valószínűséggel nem lesz román pénzügyminiszter, sokkal valószínűbb, hogy csíkszeredai vállalkozóként fogják leélni az életüket. Ezért azután olyan pénzügytankönyvre van szükségük, amelyik ilyen szempontból válik a hasznukra, miközben benne vannak azok az általános tudnivalók is, amelyek ahhoz kellenek, hogy történetesen Párizsban folytathassák a tanulmányaikat. A tanszékemen kívül tehát számomra ma az erdélyi oktatás, tankönyvírás is nagyon fontos, látva azt, hogy senki más nem tülekszik ezért a kvázi hobbiból elvégezhető munkáért.

A nagy elveket persze nem könnyű átültetni a gyakorlatba. Csíkszeredán a főtéren van a Sapientia Egyetem, egy volt szállodában. Ameddig az épület szállodaként üzemelt, fogni lehetett benne a Duna Televíziót. Amióta bentlakásos magyar egyetem, azóta nincs "dunatévé". Ezért azután a magyar gyerekek a román csatornán amerikai akciófilmeket néznek.

- Tudja az okát, hogy miért van ez így?

- Nem tudnak a helyi műsorszolgáltatóval megegyezni abban, hogy mennyit kell fizetni. Nem arról van tehát szó, hogy a románokkal kell megvívni valamilyen csatát! De az látszik, hogy addig mindenkit nagyon érdekelt a dolog, ameddig az intézmény létéről volt szó. Ám azután? A gazdaság, az ember is mikroorganizmusokból épül fel, és ezekre a részletekre is figyelni kell. Az életem nagy részét most erre az ügyre tettem fel.

- A részletek dolgában is?

- Igen, ezért szóltam is a dékánnak, akinek fogalma sem volt a tévéügyről. Azután fél év elteltével - makacs ember lévén - megint elmentem hozzá, hogy még mindig nincs tévé. Különben csak havonta egyszer járok Erdélybe. Ezt azért tehetem meg, mert az egykori veszprémi, torockói nyári táborokban megismert erdélyi diákjaim segítenek nekem a szemináriumok vezetésében, a dolgozatok javításában, hogy ne kelljen hetente utaznom. Mindehhez képest az én számomra történetesen a pénzügyi termékek rejtelmei sokat veszítettek a jelentőségükből, hiszen már szinte közkeletűvé váltak.

- Az elmúlt években, amikor arra vállalkozott, hogy értékeli a szakma vagy a piac teljesítményét, mindahányszor inkább borús képet festett. A BÉT alapításának tizedik évfordulója alkalmából szervezett konferencián az alighanem sokak számára emlékezetes előadásában az opciós piacról szólva például úgy fogalmazott: naiv reménykedés, felületes nagyképűsködés, hamis hitegetés keveredik magyaros recept szerint; nyoma sincs annak a közös nekifeszülésnek, amiből a nyolcvanas évek végén megszületett a részvénytőzsde. S ennek azzal adta meg a súlyát, hogy úgy értékelte: pedig ez az a piac, amelyik a BÉT opciója lehet a jövőbe. Hogyan látja ma? Terheli-e vajon ezt a modernizálódott magyar pénzügyi életet valami "nagy kihagyás" vagy nagy gond?

- A piac fejlődésére nézve az nagyon jó volt, hogy a brókervilág a kilencvenes évek elején különvált a bankoktól. Ezzel ugyan elszakadtak egymástól a tőkepiac kulcsintézményei, ám a brókerszakma, az értékpapírpiac robbanásszerű fejlődést tudott produkálni, amire banki keretek között - főosztályokba, igazgatóságokba szervezve - esélye sem lett volna. Azt a folyamatot ugyanakkor, amelynek révén a befektetési szolgáltatások "visszaorganizálódtak" a bankokba, az egyének szempontjából drámai változásnak érzem. Ugyanígy töréspontnak tekintem azt, ahogy a privatizáció jóvoltából lezajlott a tulajdonosváltás a pénzügyi szektorban.

Szó sincs arról, hogy az intézményrendszerre nézve gondolnám ezt problematikusnak, sőt. Hogy érzékeltessem, mi a gondom, idézem azt a tanítványomat és azt a barátomat, akik arról panaszkodtak - sokakkal egyetemben -, hogy régen az emberek meg merték kérdezni egymástól, ha nem tudtak valamit, ma viszont gyakran nem mernek kérdezni még egymástól sem, nemhogy a főnöküktől. Sokan féltik az állásukat, ráadásul ezek az állások egyre kevésbé kívánnak kreativitást, kiemelkedő kvalitásokat. Hiába tanulják meg a gyerekeink az egyetemen történetesen a legkorszerűbb kockázatkezelési eljárásokat, nincs fejlődő piac, nincs álláskínálat.

Ami iránt igény és kereslet is van, az zömében a betanított szellemi segédmunka, persze kitűnő szoftverekkel, technikai rendszerekkel megtámogatva. Tíz éve a Bankárképzővel Norvégiában jártunk, ahol vendéglátóink elmondták: noha az ország, a gazdaság igen jó áll, s a bankok nyereségesek, a bankrendszerben négy év alatt az alkalmazottak hatvan százalékát építették le. Hát körülbelül itt tartunk. Akárcsak a lyoni takácsok egykoron.