- A Postabank a 2003-ra elfogadott tervének végrehajtásán munkálkodott az eredményhirdetéskor is, és ezt teszi azóta is. Vagyis a privatizációtól függetlenül gőzerővel dolgozunk. Ezzel arra akarok visszautalni, hogy amikor 2003 szeptemberében átvettem a hivatalomat, azt a jelszót határoztam meg magunknak, hogy a bank a privatizáció alatt zavartalanul üzemel. Az adott körülményekre tekintettel meggyőződésem szerint ez volt az egyedüli ésszerű magatartás. Hiszen egy ilyen program kedvéért nem áll meg a verseny, és hát - s ezt nem csak a Postabank története példázza - a privatizáció szándékából nem feltétlenül lesz valóság, viszont az ilyen folyamat nagyon lefékezhet egy szervezetet.

Ezt szem előtt tartva láttunk neki a munkának: egyrészt a bank feljavításának, másrészt az eladásra történő felkészítésének, aminek keretében, ahogy azt kell, először is felállítottuk a privatizációs irodánkat. Olyan erős embereket szerződtetünk, akik értenek is, sőt megkockáztatom: Magyarországon talán egyedülálló tapasztalatok birtokában lévén értenek ezekhez a teendőkhöz. A magánosítás persze nem a mi dolgunk volt.

- Mire céloz?

- Arra, hogy a privatizációt az erre hivatott állami intézmény, az ÁPV Rt. stábja vitte véghez. Mi csupán eleget tettünk a velünk szemben megfogalmazott igényeknek, amivel remélem, hathatósan hozzá tudtunk járulni a projekt sikeréhez.

- Ha már szóba hozta az "erős embereit"- bár a privatizációs ceremóniákon ritkán szoktak második, harmadik stb. vonalbeli vezetőket reflektorfénybe állítani, a személyi vonatkozások azért mindig érdekesek. Kik is alkották ezt a "projekttársaságot"?

- Igaz Katalin, Halustyik Anna,
Huszár Eszter, Könye Zsolt, Pál Árpád, Szép Péter és persze jó pár helyi erő.
A kezdetekben egyébként a privatizációs irodát is magam irányítottam, később pedig az egyik helyettesem, Igaz Katalin vette át ezt a feladatot.

- Vagyis a frontemberei mindahányan a régi munkatársai, főként a Budapest Bankból. Amikor átvette a kormányrudat, egy megviselt szervezet élére állt - hiszen ön lett a negyedik vezérigazgató azóta, hogy Princz Gábor menesztése után Auth Henrik összeverbuválta menedzsercsapatát, amelyet viszont 2001-ben "feldarált" a banktulajdonosként igencsak inkompetens módon fellépő Magyar Posta. Persze a szektorban manapság az átmeneti lehetőségek is értékesek lehetnek, mégis adódik a kérdés: vajon mivel motiválta a vezetői stábját? Hiszen az emberek nagy része nyilvánvalóan egyetlen projektre szerződött.

- Ahogy a kommunikációnkban rendre hangoztattuk: egy évvel ezelőtt meghirdettük, hogy erőinket a bank értékének a növelésére összpontosítjuk. Ennek jegyében egyenesen fogalmazva azt mondtam az embereknek: aki nem tud hozzájárulni ehhez, az biztosan nem maradhat a helyén a privatizációig, azután meg főleg nem. Mindannyiunknak látnunk kellett, hogy a túlélés egyetlen lehetősége számunkra abban rejlik, ha aktivizáljuk magunkat - értve ezt a bankra és a munkatársakra egyaránt. Azt gondolom, ebben a speciális helyzetben ez a felismerés motiválta az embereket.

Ennek birtokában tudtuk azután megtenni azt, hogy egy nagyarányú, körülbelül 25 százalékos létszámleépítéssel és a kapcsolódó költségcsökkentési projekttel párhuzamosan elindítsunk egy - nyugodtan mondhatom - példa nélküli piaci támadást. Hogy jellemezzem a helyzetet: 2002-ről 2003-ra egyetlen költségtételünkben mutatkozik növekedés: a marketingköltségekben a cél érdekében csaknem ötven százalékos többletet engedélyeztem. Persze az igyekezetünk nem merült ki ebben. Például megújítottuk az összes húzótermékünket - a személyi hitelt, a lakáshitelek különféle válfajait -, és hát szerencsénk is volt. Végül is mindez "bejött" a piacon.

- Mit ért a termékek megújításán? Hiszen ezek a hiteltermékek itthon egyébként is aránylag újnak számítanak.

- Gyakorlatilag egyszerűsítettünk, abból a megfontolásból, hogy nehézkes portékával nem lehet nagy fordulatszámra kapcsolni, mi pedig ezt akartuk.

- Mit tart a Postabank piaci teljesítményében eredménynek?

- A legfontosabb az, hogy egy nem túl jó pozícióból kiemelkedve tényezővé váltunk a piacon. Ebben a mezőnyben eredménynek tekintem az üzleti állományok nagyarányú növekedését és azt, hogy ezzel párhuzamosan sikerült megőriznünk a portfólió minőségét, miközben még szigorítottunk is a minősítési kritériumainkon.

- Privatizáció előtt ez talán kötelező. Egyébként meg a bankok hivatásos elemzői a szektor teljesítményét értékelve mindahányszor jelzik: a portfóliók jó minőségében annak is része van, hogy a lakáshitelezés felfutása következtében aránylag nagy a természetszerűleg problémamentes új kihelyezések aránya. Egyszer éppen ön jellemezte úgy ezt a hitelezési műfajt, hogy a nyug-
díjba készülő bankárok kedvence, mondván: hosszú a futamidő, ezért a problémák is hosszú távon jelentkeznek. Ez a sajátosság mennyiben árnyalja a képet?

- A lakáshitelek valóban csak pár év elteltével "vallanak színt", de a személyi hitelekről korántsem lehet ugyanezt mondani. Hat-harminchat hónap az átfutásuk, ezért hamarabb kiderül, ha gond van az adóssal. Új kihelyezéseink egy része személyi hitel, mégsem mutatkozik számottevő változás a portfólió minőségében vagy a kockázati költségekben.

Ezt is mérlegelve értékes eredménynek tartom, hogy az április közepével bezárólag végrehajtott nagymértékű létszámleépítés ellenére is sikerült kiszolgálnunk az ügyfeleinket és megőriznünk az ügyfélszámainkat. Persze a Postabank fiókjai veszítettek valamicskét abból a barátságos hangulatból, amelyet az is táplált, hogy mindig voltak ráérő embereik. Sőt némi zökkenők is adódtak a kiszolgálásban, de a szervezet átállt. Pedig ebben a tekintetben pechünk is volt. Épphogy elkezdtük az offenzívát a lakáshitelezéssel, amivel ráadásul sietnünk kellett, mert a piacon lemaradásban voltunk, bizonytalanság ütötte fel a fejét a lakáshitelpiacot éltető állami kedvezmények szabályozásának megváltoztatása miatt. Az emberek szinte megrohanták a bankokat, és hát ez a roham minket nem a legjobb pillanatban ért. Nagyjából két hónapig óriási volt a nyomás a szervezeten. De végül is azt mondhatom, hogy kibírtuk, és főleg nem kezeltük rosszabbul ezt a kampányt, mint más bankok tették.

- Talán a kezükre játszott, hogy a lakáshitelezésben a versenytársak többsége sem számít nagy tapasztalatúnak, s az ügyfelek jó része sem kifinomult lakáshiteladós.

- Valóban, ezt a leckét a bankok többsége nem túl régen tanulja.

- A piaci teljesítményt számokban mérve hova jutottak el a bank eladásának időpontjára?

- A Postabank pillanatnyilag 252 milliárd forint lakossági forrást kezel, ami többek között 1,2 millió betétszámlakönyv révén gyűlt össze. Szeptember végével a vállalati forrás 85 milliárdra rúgott. A lakossági hitelek állománya 2002 végéhez képest augusztus utolsó napjáig 85 százalékkal gyarapodott. 2002 végén 35 milliárd volt, 2003 decemberére 79 milliárdot terveztünk. Ez a tárca valójában nagyobb lesz, el fogja érni a 80-82 milliárd forintot, hiszen szeptember utolsó napjával már elhagytuk a 70 milliárdot. Ebből a lakáshitel 45 milliárd, a személyi hitel pedig 10 milliárd forint.

A vállalati hitelek volumene a háromnegyedév végével 206 milliárd forint volt, ami éves viszonylatban nagyjából 20 százalékos növekményt képvisel. Ebből mintegy 60 milliárd forint a lízing-leányvállalat finanszírozása, amit a végfelhasználókra tekintettel és konszolidált szemléletben is lakossági kihelyezésnek kell venni. Gyakorlatilag a teljes állomány gépjárműlízing, ami - s erre büszke vagyok - új és aránylag olcsó autókhoz kapcsolódik. Ehhez ragaszkodtam, mert így a portfólió kockázata igen alacsony. Ez az állomány a Postabank értékében megítélésem szerint eléggé nagy részt képvisel, amit vélhetőleg a vevőjelöltek is akceptáltak.

Az üzleti teljesítményt jelzi végül az is, hogy 438 ezer kártyánk van forgalomban, döntő részben Visa Electron, és öt hónappal ezelőtt piacra dobtunk egy kisvállalkozóknak szánt új elektronikus számlacsomagot, amely nagyon jól megy. Személyi hitelünket 170 postafiók árusítja, s ez a szám még októberben 200 lesz. Mindehhez társul az, hogy valamennyi régióközpont megfejelte a rá mért bevételi és eredménytervet. Összefoglalóan azt mondhatom hát, hogy a Postabank jó pályán halad.

- Nemrégiben egy ismert szakmabeli személyiség mesélte, hogy pár évvel ezelőtt a lakossági piacon versenyző egyik sikerbank megharagította, ő pedig fogta magát, és elszegődött a Postabankhoz ügyfélnek. Azóta is elégedett a kiszolgálással, amely szerinte jó is, olcsó is. Mit szól ehhez?

- Azt, hogy ez a bank a termékek versenyében egyáltalán nincs lemaradva a mezőnytől, árban ellenben sokáig hátul kullogott. Egy nagyüzemben viszont nem szabad mélyen tartani az árakat, ezért valamelyest emeltünk rajtuk. A termékek átalakítása is megemelte az árszintet, a piaci átlagot viszont ma sem érjük el.

- Nem tart attól, hogy a kollégái azt mondják: a privatizációra tekintettel felpumpálták a portfóliót?

- Nem, mert nem tettünk mást, mint kihasználtuk azokat a piaci lehetőségeket, amelyeket a többiek.

- Előző pozíciójából bizonyára figyelte azt a csúfos kudarccal felérő privatizációs kísérletet, amely - ráadásul egy nemzetközi befektetési szolgáltató véleményére támaszkodva - azon az ideológián alapult, miszerint a Postabankot versenyen kívül lehet a legjobb áron eladni, mégpedig a legnagyobb konkurensének. Gondolta volna az akkor ajánlott 25-30 milliárdos ár ismeretében, hogy néhány év múltán ennek a többszöröse lesz a tét? S hogyan látja, ebben a versenyben megszületett árban vajon mi mennyit ér?

- A múltat nem szeretném minősíteni. Ami az árat illeti, egy piacon minden annyit ér, amennyit megadnak érte. Ugyanakkor meggyőződésem szerint a vevőjelöltek által ajánlott árban az is megmutatkozik, hogy ez a bank képes volt a saját erejéből megszilárdítani a pozícióit. Be tudta mutatni, hogy külföldi szakmai tulajdonos - meg ami azzal jár: nyugati rendszerek, eljárások stb. - nélkül is lehet növekedni, piaci részesedést szerezni, sőt nyereséget produkálni.

Azt egyébként külön nagyra tartom, hogy sikerült nyereségessé tenni a Postabankot. Nem számítok a nagyotmondók közé, de a háromnegyedéves adatok ismeretében 2003-ra fél-egy milliárd forintos nyereséget valószínűsítek. Mégpedig valódi, tehát üzleti nyereséget, amiben nincs rendkívüli tétel, árfolyammozgásból származó eredmény, nincs semmi hókuszpókusz. Ennek értékeléséhez azért emlékeztetőül megjegyezném: 2002-ben a bank 1,8 milliárdos veszteséggel zárt.

A nyereségesség értékét az a sajátosság emeli ki, hogy ez a bank évek óta programozottan egy-másfél milliárd forintos veszteséggel üzemelt annak a régi, jól ismert alapproblémának a következtében, amit a túl magas költségszint képviselt. A költség/bevétel ráta 2001-ben és 2002-ben is 104 százalék körül volt, most az év végére 94 százalék lesz. Ez elsősorban annak tudható be, hogy a működési költségeket egy év alatt a marketingkiadások növelése ellenére is 1,6 milliárd forinttal, 12-13 százalékkal lejjebb vittük, és ha minden így menne tovább, jövőre kétmilliárd lenne a lefaragás. Ráadásul úgy, hogy az első félévben tetemes egyszeri kiadásokat igénylő átalakításokat vittünk véghez - elég talán a 470 elbocsátott alkalmazott végkielégítésére utalnom.

- Az üzemi nyereségben mekkora része van vajon az áremelésnek?

- A jutalékbevétel augusztus végével egymilliárd forinttal nagyobb lett a tervezettnél, ez azonban elsősorban a forgalom megugrásának köszön-
hető.

- Mennyibe kerültek az átalakítások, és ezek költségeit mikor számolták vagy számolják el?

- A reorganizáció összes költsége mintegy hatszázmillió forintra rúg, és ezeknek a döntő részét az első félévben el is számoltuk.

- Elkerülhetetlenek voltak ezek az átalakítások? Vajon ártényezővé vált-e az, hogy elvégezték a túl drágán üzemelő szervezet karcsúsítását?

- Ez is annak a filozófiának a terméke, amelyik a Postabank értékének a növelését célozta. Mindezt tehát akkor is meg kellett volna tenni, ha nincs eladás, egyszerűen a talpon maradás érdekében. Hiszen az adott költségstruktúra tartásával üzleti növekedésbe fogni értelmetlen lett volna, mert az új üzletekkel arányosan duzzadtak volna a kiadások is. Tehát először a költségeket kellett drasztikusan leépíteni.

Csak a szerződések újratárgyalása 700 milliós megtakarítást hozott, pedig zömmel ugyanazokkal a partnerekkel szerződtünk újra - azután, hogy mélyen egymás szemébe néztünk. És nem mondom, hogy ezekben az új szerződésekben nem maradtak volna tartalékok! Az persze más kérdés, hogy a vevőjelöltek magától értetődően örültek annak, hogy ezek a feladatok nem rájuk várnak.

- Úgy fogalmazott, hogy a bank saját erőire támaszkodva tudott növekedni. De azért ennek a menedzserstábnak a tagjai mindahányan külföldi szakmai tulajdonosok által irányított bankokban "szocializálódtak". Ami éppenséggel nem volt igaz az elődeik jó részére, azokra, akik az ellenség támadásának titulálták azoknak a szabályoknak a számonkérését, amelyek a szakmában érvényesülnek szerte a fejlett világban, s ezzel kockára tették a bank reputációját, sőt többet is.

- Dehogyis akarok a szakmai tulajdonosok ellen szólni! Azt azonban szeretném jelezni, hogy a Postabank ilyen irányítás nélkül is képes volt a saját "hajánál fogva" kirángatni magát egy visszaesésből. Biztos vagyok abban, hogy a számokon túlmenően a vevők azt a piaci és jövedelmezőségi potenciált is hajlandónak mutatkoztak megfizetni, amelynek létét mi most bebizonyítottuk.

Hadd emlékeztessek rá, hogy a 2002 végén megfogalmazott hároméves stratégiai tervünk 2006-ra (adózott eredménnyel számolva) 15-17 százalékos tőkearányos megtérülést vetít előre - persze szintén annak a gondolatnak a jegyében, hogy úgy dolgozunk, mintha nem volna privatizáció. S ennek a tervnek a megalapozottságát hitelesen tudtuk képviselni a versenyző bankok szemében. Hiszen az a 85 milliárd forintos ár sem értékelhető csekélynek, amit a HVB ajánlott ezért az üzletért.

- A privatizációra történő felkészülés persze nem csak az üzleti potenciál növelését igényelte. Hiszen a Postabanknak a "Princz-éra" örökségeként az 1998 végével tető alá hozott óriási konszolidáció ellenére is maradtak banki kezelést igénylő problémái. Például az annak idején a hitelportfóliójának nagyjából a harmadára rúgó s ezzel szinte az összes prudenciális szabályt sértő HTCC-követelés. Vagy az egykori "furcsa eszközök" kapcsán támadt nagy perek. Ezek megtérülési esélyeinek pedig biztosan nem tett jót a sűrű vezetőcsere, aminek következtében Madarász Lászlónak, az igazgatóság exelnökének 2002 tavaszán azt kellett mondania: a testület tagjai közül ő az egyedüli, aki a HTCC-portfólió ügyét folyamatosan "kézben tartja"... Sorra vehetjük ezeket a nagy tételeket?

- A legfontosabb jellemzőjük az, hogy nem találtunk olyan problematikus tételt, amelyikről ne tudtunk volna. Az ismert problémák persze folyamatosan kezelést igényeltek volna, miközben jó ideig valóban nem jutott elég figyelem rájuk. Mi azt a célt tűztük ki, hogy lehetőleg minél előbb szabaduljunk meg a bank működését zavaró problémáktól. Úgy gondolom, elég bátran fogtunk hozzá ehhez a feladathoz, aminek egyik eredményeként október elején bejelenthettük a HTCC-részvények eladását. Azóta a napokban le is zárult az ügylet, a pénzügyi rendezés megtörtént és a konszolidációs szerződés alapján az állammal való elszámolást elkezdtük.

- Vázolná a megfontolásaikat?

- A HTCC napjainkban már jó teljesítményt produkál, ezért a hiteleit megtartottuk. A 20 százalékos tulajdont képviselő részvények eladását azért határoztuk el, mert túlterhelte a szavatolótőkét. A bank folyamatos limittúllépésben volt miatta, ráadásul egy ekkora befektetés szüntelenül figyelmet igényel, tehát erőforrásokat is lekötött.

Az eladás révén a szavatolótőkéből felszabadul a részesedés által igénybe vett rész, aminek a hitelállomány erős növekedésére tekintettel óriási a jelentősége. Hiszen azzal kellett kalkulálnunk, hogy plusztőkére nem számíthatunk. A tetejében lehetetlen állapotot képviselt, hogy devizabefektetésről lévén szó nemcsak a bekerülési és a piaci érték különbözete, hanem az árfolyammozgások miatt is kockázati költségekkel kellett számolnunk, méghozzá automatizmus formájában, ami rendre százmilliós kilengéseket produkált.

- Annak idején Auth Henrik azzal jellemezte ezt a lehetetlenséget, hogy a HTCC miatt a Postabanknak még a céltartalékra is céltartalékot kell képeznie. Mindazonáltal azok, akik munkájukból fakadóan hivatottak a "postabanki történet" értékelésére, máig adósak - talán örökre - azzal a válasszal, hogyan kerülhetetett egy ekkora és ilyen hosszú lejáratú hitelcsomag a bank mérlegébe. Továbbá: hogyan tartózkodhatott ott éveken át egy fillér céltartalék híján, holott a HTCC az Egyesült Államokban jegyzett tőzsdei társaságként rendre a tevékenységének folytathatóságát kétségbe vonó könyvvizsgálói véleménnyel ellátott éves beszámolót publikált. Erre a csomagra aligha mondhatta bármely professzionális megfigyelő, hogy nem látta, mert eldugták előle...

- A Postabank problémáiról szólva sokan jó ideig mégis úgy fogalmaztak, hogy a HTCC a jéghegynek csak a csúcsa lehet.

- Pedig a méretei, kockázatai folytán kétségtelenül felülmúlhatatlan.

- Lényegében ezt mondta ki a privatizáció kapcsán a bankot megvizsgáló tanácsadó is: úgy találta, hogy a HTCC-csomag maga a jéghegy. S ez persze belülről nézve is így látszik. Még akkor is, ha összevetjük az örökség többi elemével, akár a peres ügyekkel, akár a konszolidáció után a banknál maradt régi eszközöket érintő portfóliótisztítással, amelyben nagyon jó eredményeket értünk el. Az évek óta folyamatban lévő portfóliótisztítást az Állami Számvevőszék többször is vizsgálta, és mindannyiszor - legutóbb a 2003 áprilisában lezárt jelentésében - rendben találta.

- S hol tartanak a nagy perek?

- Szerencsére nyertünk is pert, és függő nagy ügyünk csak egy maradt, a Nádor-per.

- Ebből a jogvitából - amely, ha jól emlékszem, kétszer hatmillió dollárt érint - a bank egyszer már győztesen került ki: a két ágon zajló eljárás egyikét jogerősen megnyerte, és fel is szabadította a kapcsolódó céltartalékot. Azután viszont fordult a kocka és a per még mindig nem zárult le. Hol tart az eljárás, és milyen arányban vannak fedezve a hozzá kötődő kockázatok?

- A per napjainkban is felülvizsgálati szakaszban jár, az időközben újonnan létrehozott ítélőtáblák rendszerében. Tárgyalás 2004 januárjában várható.

- A részvényesi pereknek, amelyek a Postabanknál éveken át zajló szemfényvesztés direkt következményeinek tekinthetők - hiszen a tőke valójában már régen elolvadt, amikor a kisrészvényeseknek még mindig tőzsdei bevezetésről beszéltek -, a bank számára végül is mi lett a mérlege?

- Az egyik "Palotás-pernek" az volt a tétje, hogy a bank fizesse meg azt a különbözetet, amelyik a tőle vásárolt részvények vételára és egy másik részvényesi perben az állam rovására megítélt érték között mutatkozott. A bíróság gyakorlatilag úgy foglalt állást, hogy ez a különbözet az üzleti kockázat fogalomkörébe sorolható, így ezt a pert a bank nyerte meg. A többi részvényesi per pedig az állam ellen irányult.

- Mindez azt jelenti vajon, hogy a privatizáció szempontjából a konkrét számokban testet öltő örökség az eladás időpontjában a HTCC-csomagra és a Nádor-perre korlátozódik?

- Nem, mivel az örökséggel összefüggésben is előállhatnak szavatossági jellegű kötelezettségek. Ilyen potenciális fenyegetettséget képvisel a spanyol ingatlancsomag, amelytől az 1998 végével lezajlott konszolidáció keretében szabadult meg a bank, valamint az úgynevezett könyvvizsgálói per, amelyben még első fokon sem született ítélet. Az utóbbi kapcsán a szavatossági igény akkor állhatna elő, ha az érintett könyvvizsgálók elveszítenék ezt a pert, és a bank ellen fordulnának, s keresetüket a bíróság is jogosnak találná.

A privatizáció keretében egyébként az eladót meghatározott ideig mindettől függetlenül is érinti a szavatossági kötelezettség, ez pedig ezeket a tételeket is fedezi. Ily módon a bank szempontjából ezek a méregfogak kihúzottnak tekinthetők. Sőt a PK Bankkal kapcsolatos problé-
mát is megoldottuk - bár sikerült volna egy évvel előbb megoldani! Akkor a Postabank elkerülhette volna azt a piacvesztést, amelyet emiatt szenvedett el 2002-ben a lakáshitelezésben.

- Az egykori Pénzintézeti Központ elképesztő története bizonyos tekintetben napjainkig folytatódott. Azzal, hogy a Magyar Posta előző, adóforintokból pénzügyi konglomerátumot álmodó vezetője jelzálogbanknak akarta látni, vagyis második állami érdekeltségű jelzálogbanknak szánta a PK-t. Így azután ez az erőforrás bevétel helyett költséget termelt akkor, amikor a banki szabályozás tiltja az inaktív engedély tartását, s akkor, amikor a licenc iránt jelentkezett egy érdeklődő: a Dresdner Bank. Hogyan értékeli, végül is milyen szaldóval léptek ki ebből a pozícióból a PK pénzügyi vállalkozássá történő átalakításával?

- Amikor átvettem a posztomat, az elődeim azt mondták: a PK azért kell, hogy jelzálogbank legyen belőle. A számunkra adottságként értékelhető jelzálogbank-projektet, amilyen gyorsan csak lehetett, levettük a napirendről, és szerződést kötöttünk az FHB-val a támogatott jelzáloghitel-konstrukció értékesítéséhez szükséges refinanszírozásról. Sajnos ez a szerződés is három hónapot igényelt, ami egy erősen növekedő piacon nagy időveszteség.

Persze a PK felfüggesztett banki licencével kezdenünk kellett valamit. Jobb híján visszaadtuk, a tevékenységi kört átalakítottuk, a feleslegessé váló tőkét pedig kivontuk, ami javította a Postabank tőkepozícióját. Az adott körülmények között ez volt a jó megoldás. A PK azóta pénzügyi vállalkozásként a Postabank rossz hiteleit kezeli, és alighanem ma is eladó. Végtére is egy új pénzügyi vállalkozást sem egyszerű gründolni.

-Milyen mértékben érinti a HTCC-pakett eladása a tőkemegfelelési mutatót?

-8-9 százalékról 9 százalék fölé kúszik.

-Ami lényegében már-már kényszert jelez. A privatizációval persze egyszeriben minden megváltozik, s alighanem mindenki számára a holnap lett a legfontosabb. A jövőt nézve új kérdések adódnak. Például az, hogy a nyilvánvalókon túl mekkora az átfedés az Erste és a Postabank kapacitásai között?

-Nem akkora, mint gondolhatnánk. A Postabank 112 hálózati egysége - fiókot, kirendeltséget, postai kék sarkot egyaránt ideértve - becsléseink szerint 75 százalékban megmaradhat, mert kiegészíti az Erste
60 egységből álló hálózatát. Ennél konkrétabbat nem tudok mondani, mivel egyelőre csak arra a nyilatkozatra támaszkodhatom, amelyet Kisbenedek Péter vezérigazgató tett ezzel kapcsolatban. S ez úgy hangzott: nem a cégtáblát fogják nézni, hanem azt, hogy melyik egységnek jobbak a jellemzői. A hálózat összefésülése persze hosszabb folyamatnak ígérkezik, az első menet alighanem a stratégiák egyeztetése lesz. Hitelkártya, internetbank - ezek gyorsabb döntéseket igényelnek.

- Mit tud arról, hogy a vevőjelöltek, kivált az Erste, milyen tervekkel álltak elő pályaműveikben?

- Erről nincs tudomásom, a pályázatokat most sem ismerem. Ráadásul ma még hidegen is hagynak, hiszen én arra vállalkoztam, hogy kihozzam a bankból, amit csak lehet ilyen rövid idő alatt. Ezért számomra most az a legfontosabb, hogy ezt a vállalkozást eredményesnek látom.

Igaz, szerencsésnek is mondhatom magam, mert olyan igazgatósággal és felügyelőbizottsággal dolgozhattam, amelyik szinte egy emberként sorakozott fel mögöttem, és teljes támogatást adott a munkámhoz. Ez pedig nagyon fontos volt, hogy mást ne mondjak, például akkor, amikor a szervezet karcsúsításáról szóló döntések voltak napirenden. Hiszen erre a projektre a McKinsey személyében szervezeti tanácsadót fogadtam, ami komoly kiadásokat igényelt, még mielőtt egy fillér eredményt hozott volna. Ugyanígy nagy jelentősége volt az igazgatóság támogató magatartásának a menedzsmentváltás kapcsán, ami nélkül aligha mondhatnám el, hogy a cseréket sikerült a lehető leggyorsabban lebonyolítanunk. A kitűzött célok tükrében ez is nagyon fontos volt, mert amikor idejöttem, sok mindennel találkoztam, jó kezdeményezésekkel is, egyvalamit kivéve: döntésnek nyomát se láttam.

- Hiszen éppen ez az, ami megmutatta, hogy az állam tulajdonosi kontrollja milyen - akár a hitelintézeti törvényben a banktulajdonosok fellépésére nézve megfogalmazott követelményekkel ellentétes - következményekkel járhat.

- Persze a szervezet - mint általában a szervezetek -, alkalmazkodva a nagy jövésmenéshez, kifejlesztette a maga védekezési mechanizmusait. Ezért kulcskérdésnek tartottam az idejövetelemkor, hogy meggyőzzem az embereket: ezúttal nem egy újabb kérészéletű vezetőségről van szó.

- A privatizációk eredménye csak hosszabb távon mutatkozik meg, az ajánlott ár azonban máris mérhető. Hogyan értékeli, ez az ár vajon azt jelenti, hogy a Postabank vadregényes pályájának most lezáruló szakasza végül is jól sül el? Vannak, akik azt mondják, hogy az előző eladási próbálkozás időszakában nagyobb értéket képviselt a bank, azt azonban aligha állíthatja bárki is, hogy akkoriban el lehetett volna adni mondjuk 102 milliárdért is...

- Hát ezt valóban nem lehet mondani. Én azonban az árnál is nagyobb jelentőséget tulajdonítok annak a hatásnak, amit véleményem szerint a Postabank privatizációja a hazai pénzügyi szektorban zajló versenyre fog gyakorolni. Az már afféle szakmai konszenzus, hogy a bankpiacon, méghozzá a nagyok mezőnyében, komoly változás várható. Én úgy látom, eldördült a startpisztoly, most kezdődik el az igazi verseny. Eddig inkább csak beszéltünk róla, mindenki inkább csak ült a maga pénzeszsákján, mondván, ameddig így nagy nyereséget lehet produkálni, addig nincs értelme áldozni a hosszú távú győzelem oltárán.

Azok a pozíciók, amelyeket ma látunk, a kilencvenes évek derekán épültek ki. Az elmúlt években a bankok inkább magukkal voltak elfoglalva, és nem építették kellő erővel a piacaikat. Van, amelyik ebben-abban előrehaladt, de a piac is ütemesen nőtt, az érdekeltség pedig nem volt elég erős. Az a három pénzügyi csoport, amely végül ajánlatot tett a Postabankra, nyilván azért tette, mert úgy értékeli, hogy így viszonylag könnyen nagyot lehet ugrani. Ez az üzlet ugyanakkor beállított egy árat, amelyik úgy is lefordítható, hogy egy nagyjából ötszázalékos piaci részesedés Magyarországon ma százmilliárd forintot ér. Persze, aki ügyesebb, az megszerezhet ennyit 60-70 milliárdért, de amelyik lemarad, annak esetleg százötvenet kell fizetnie, vagy kiesik a versenyből. Tehát azt gondolom, hogy a következő években - talán nem is kell sokat várni - fúziók tanúi leszünk.

Néhány bank ezzel az üzlettel kapcsolatos magatartása ugyanakkor számomra jelzésértékű. Lehet, hogy egyikük-másikuk már előrenézve azt latolgatja: e fúzió után mi marad számára a piacon. Akkor, amikor majd nem az állammal kell megküzdenie a nagy üzletért, hanem egy szivar társaságában az egyívásúakkal.

- Ez azt is jelenti, hogy arra számít: itthon megint kevesebb lesz a bankári állás? És azt tudja-e már, hogy saját pályája kapcsán mire számít, hogy vajon mit fog csinálni a Postabank eladásának lezárása után?

- Ahogy jeleztem, arra számítok, hogy a bankszektorban komoly változások tanúi leszünk. Ami engem illet, azt remélem, hozzá tudok járulni ahhoz, hogy a magyar bankrendszer még versenyképesebb legyen, megfelelő válaszokat tudjon adni az
Európai Uniós tagsággal járó kihívásokra, és nem utolsósorban erkölcsileg magasabb színvonalra emelkedjen.