- Visszanézve azt mondhatom, a pályám alakulásában nagy mázlim volt. 1989 decemberével nyugdíjba készültem a Minisztertanács Hivatalától, ahol annak a reformcsapatnak, a gazdasági reformbizottságnak voltam a tagja, amelyik először a Tervhivatal keretei között tevékenykedett, majd a Németh-kormány hivatalba állásakor áttették a Minisztertanácshoz - bár helyileg ott maradtunk, ahol voltunk, abban a bizonyos "spenótházban". Nyers Rezső felügyelte a munkánkat, ő volt a főnök, ha jól emlékszem államminiszterként, én meg a helyettese, miniszterhelyettesi rangban. Vagy tizenöten alkottuk a csapatot Rónaszéki Bellával, Vissi Ferenccel, Bencze Péterrel, Rák Györggyel és másokkal, s ezt a ténykedésemet a máig érvényes Köztársasági Érdemrend birtokában fejezhettem be.

Még mielőtt azonban leköszöntem volna, valamikor ősszel megkerestek a "fiúk". A Magyar Bankszövetség 1989 elején alakult meg, s az első főtitkár, a kitűnő Radnótzy János fél év után ajánlatot kapott bankvezetői állásra. Így üres lett a hely.

- Kinek a találmánya Pulai Miklós, a bankok lobbistája?

- Az első elnök, Lenk Géza keresett meg ezzel a gondolattal. Úgy tudom, Demján Sándorral (MHB) és Hegedűs Oszkárral (BB) együtt okoskodták ki, hogy kellene egy olyan ember, akinek a bankokhoz is van köze, és elég sokan ismerik. Azután persze meg is választottak, 1989 novemberében, még mielőtt nyugdíjas lettem volna. Ezzel visszakerültem a szakmába, méghozzá ismerősök közé, hiszen a nagyobb bankok vezetőinek a többségét ismertem, és így voltam azzal a társasággal is, amelyik akkorra már összeverődött a szövetségben.

- A "történelmi hűség" kedvéért jelezzük, hogy a szakma Pulai Miklós pályáján 1949-től 1957-ig a Pénzügyminisztériumot, majd 1963-ig az OTP-t, 1963 és 1980 között pedig a jegybankot jelenti, mégpedig első elnökhelyettesként. Bizonyos szempontból talán kitérőnek számít az Országos Tervhivatal 1980-tól 1988-ig, azután pedig a minisztertanácsi reformbizottság, 1989 végéig.

- Ez a visszatérés a szakmába a bankvilágot, a pénzügyeket, a makrogazdaságot egyszerre jelentette a számomra, persze azzal, hogy rengeteg új dolgot kellett megismernem, ami nagyon érdekes volt, óriási, izgalmas vitákkal.

- Nem véletlenül, hiszen a kilencvenes évtized kezdete az alapítás, a teremtés időszaka volt - hogy mást ne idézzünk, akkor született meg a
piacgazdasági modell jogszabályi és intézményrendszere. Mire összpontosította ebben az időszakban az energiáit a főlobbista?

- A bankreform még a rendszerváltás előtt, 1987-ben kezdődött, 1989 végére már 22 kereskedelmi bank és szakosított pénzintézet működött az országban. Az első legfontosabb feladat az 1991-ben elfogadott banktörvény megszületésében való közreműködés volt. Hosszú előkészítő munkálatok, rengeteg konzultáció, nagy viták produktumaként látott napvilágot a jogszabály, beletelt talán kilenc hónap is, amíg "kihordtuk", Botos Katalinnal, Csoór Klárával, Rusznák Tamással és a többiekkel, közöttük a bankok szakértőivel. Ez a folyamat számomra maga volt a fejlődés. Kétszázvalahány paragrafus, amely az alapítástól a halálig,
a felszámolásig végigkísérte a bankok pályáját
- természetesen mindet számtalanszor tüzetesen végigvettük. Hogy kiemeljek valamit, emlékszem, az egyik leghevesebb vita például akörül folyt, hogy a külföldi tőkének mekkora teret engedjünk a bankszektorban, hogyan állítsuk be az úgynevezett túlzott tulajdonszerzést megakadályozni hivatott korlátokat. Pedig akkoriban - ha jól emlékszem - még csak hét százaléknyi volt a külföldiek részesedése a banktőkében! Végül sikerült kiiktatni a külföldelleneseket - a törvény egyszerűen engedélyhez kötötte a 10 százalék feletti tulajdonszerzést.

- A pénzügyi szektor működése, szabályozása a fejlett világban az élvonalat képviseli. Magyarországra ezen a "csatornán" áramlottak be a piacgazdaságokban kiérlelt különféle mechanizmusok, és a dolgok természetéből fakadóan éppen a szabályozás volt az, aminek a révén a magyar gazdaságnak ez a szegmense közvetlenül és igen gyorsan szembesült a nyugati világot mozgató törvényszerűségekkel. Ez a szembesülés pedig drámaian hatott - elég, ha csak a céltartalék intézményének megjelenésére és annak következményeire gondolunk.

- Az 1987-től 1991-ig terjedő évek jó időszaknak számítottak a bankok szempontjából, sőt afféle aranykornak látszottak - azok számára legalábbis, amelyek nem látták át, nem értették még, hogy merre haladnak a dolgok. A kétszintű bankrendszer létrejötte után gombamód szaporodott az intézmények száma. 1989-ben a szövetséget már 22 intézmény alapította meg, és a "csapat" azután is bővült, egészen addig, amíg elérte a negyvennégyes csúcsot. Párhuzamosan a nemzeti banki központi finanszírozáson alapuló rendszerhez képest teljesen megváltozott az üzlet, amit a legérzékletesebben talán a Demján Sándor által megjelenített "befektető, vállalkozó bankár" színre lépése jelképezett. A hitelkihelyezések volumene óriásira nőtt, ment az üzlet, nőttek a profitok, az alkalmazottak száma gyarapodott, épültek a székházak. Kockázatokról, kockázatkezelésről nem nagyon esett szó, céltartalékot egyébként is az adószabályozás miatt csak adózott nyereségből lehetett képezni. Minden arra utalt hát, hogy valóban maga az aranykor köszöntött ránk, bár a bankárok soraiban már azokban az években is megszólaltak az aggódók. Például Iványi György, akkoriban az Inter-Európa Bank vezérigazgatója rendre arra figyelmeztetett: a céltartalékok hiánya veszélyezteti a bankok tőkepozícióját, s hogy a nyereség jó része az infláció felpörgésének a következménye, vagyis nem igazi.

- És voltak bankok - mégpedig kivétel nélkül nyugati bankok leányintézményei - amelyek más úton jártak. Ezek azután nem is szorultak rá arra a konszolidációra, melyik azután 1993-1994-ben meghatározta a szektor és a gazdaság teljesítményét is.

- Ez azért így nem a valós kép. A gazdasági válság és a gazdasági rendszer változása főleg a nagyvállalatokat tette tönkre, ezek nem tudták a hiteleiket visszafizetni, s az MHB, az OKHB és a BB ezeknek a hitelezője volt. Végül is nyolc bank
vett részt a teljes bankkonszolidációban, ami meggyőződésem szerint a legjobb válasz volt a kialakult helyzetre. Váltig állítom ugyanakkor ma is, ahogy akkor tettem, a konszolidáció igénye elsősorban nem a bankárok magatartásának, az adott hitelkihelyezéseknek a következménye volt, hanem annak a durva visszaesésnek, amelyik a magyar gazdaságban az átalakulás kapcsán végbement. Hiszen négy év alatt a GDP 25 százaléka veszett el!

Nagyon jól emlékszem, tanulmányoztuk a bankkonszolidációt Dániában, Finnországban és Svédországban - a svéd volt a legnagyobb, 25 milliárd dollár értékű - és ezekben az országokban semmi mással nem magyarázták az állami beavatkozás szükségességét, mint azzal, hogy éveken át stagnált a gazdaságuk. Ettől pedig leestek az ingatlanárak, gond lett a jelzáloghitelekkel stb.

Amikor a konszolidáció itthon elkezdődött, külföldi újságírók tőlem is megkérdezték, hogyhogy? Mi történt? Én meg visszakérdeztem: mi történne az ő hazájukban, ha 25 százalékkal zuhanna a GDP? Egy olasz újságíró azt válaszolta: mi is? Forradalom! Az emberek bezavarnák a kormányt a tengerbe...

- Sokan emlékezünk rá, minden lehetséges fórumon heves megnyilatkozásokkal igyekezett a kormányzati döntések ellenében is védelmezni az érintett bankok érdekeit. Tíz év távlatából hogyan vonja meg a program mérlegét?

- Tulajdonképpen a bankkonszolidáció a gazdaság konszolidációja volt! Nagy eredménynek tartom, hogy az Antall-kormány, amelyik először ódzkodott az egésztől, végül is elfogadta: a kialakult helyzetnek nem az a jó megoldása, ha a bankokat hagyjuk tönkremenni, hagyjuk szétzilálni a pénzügyi rendszert, a pénzforgalmat, és ezzel végső soron a betétesekkel fizettetjük meg a bajok árát. Ezt azért is nagyra értékelem, mert emlékezhetünk rá, eléggé zűrös, ilyen méretekben világviszonylatban is szokatlan ügyről volt szó. Nem tudtuk valójában, hogy mi a pontos "menetrend", nem lehetett kiszámolni, hogy mennyi pénz kell ehhez stb. Végül a kormány a nagy belső ellenzőkkel - egyes neves bankárokkal - dacolva elindította a programot, amiben természetesen én is aktívan közreműködtem.

A történtek mérlegét nézve talán érdemes felidézni, hogy már a Horn-kormány időszakában az ellenzéki Varga Mihály, a későbbi pénzügyminiszter által vezetett parlamenti vizsgálóbizottság is pozitívnak minősítette a bankkonszolidációt. A jelentésük első egy-két oldalán leírták, hogy a kitűzött cél helyes volt, a program elérte a célját. Más kérdés, hogy azután vagy negyven-ötven oldalon át jó keményen megkritizálták a részleteket.

Varga Mihállyal akkoriban jóban voltam, rokonszenves, érdeklődő fiatalembernek ismertem meg őt, ezért nem álltam meg, hogy a jelentés tervezetében ne idézzem példaként a londoni 6:3-as mérkőzést. Merthogy az volt ugye a magyar foci legnagyobb diadala, mégis könnyen lehetne róla egy olyan húszperces videokazettát készíteni, amelynek láttán azt hihetné valaki: na ezek biztosan legalább 5:0-ra kikaptak. Hiszen azon a mérkőzésen is adtunk el labdát, hagytunk ki helyzetet, a Grosics beszedett potyagólt. Persze, kellenek az ilyen kazetták is, azért, hogy okulásul szolgáljanak a focistáknak. De a közönségnek, márpedig a parlamenti jelentések a közönségnek készülnek, arányosan illik bemutatni az erényeket és a hibákat.

Mindenesetre a bankszektor szempontjából nézve az eseményeket én sikertörténetnek fogtam fel a konszolidációt.

- Annak idején voltak szószólói, ha nem is sokan annak, hogy jó lett volna törvénybe foglalni a bankkonszolidációt, mondván: ekkora súlyú, s a gazdaságot ilyen mértékben megterhelő program megkívánja a parlamenti felhatalmazást. Hogyan látja: a későbbiek tükrében nem volt kár kihagyni ezt a legitimációt?

- Ez inkább utólag fogalmazódott meg élesen. Viszont az első lépésre azonnal, már 1992 végén szükség volt, mert az érintett bankok mérlegei a kockázatkezelés új szabályai szerint katasztrofálisak lettek volna. Ennek keretében 100 milliárd forintnyi rossz követelést állampapírra cseréltek. Akkor tehát nem volt idő törvényt készíteni. 1993 tavaszán pedig már világosan látszott, hogy a forrásoldal érdekében is intézkedni kell, s hogy a bankkonszolidációt össze kell kötni egy úgynevezett vállalati konszolidációval is, aminek a befejezését 1994 végére ütemezték. Vagyis egy jó kétéves folyamatról volt szó, s ha egy törvénybe mindjárt az elején beírtuk volna azt, aminél éppen tartunk, akkor örökösen át kellett volna írni azt a jogszabályt. Ez pedig gyakorlatilag lehetetlen. Így tehát arra jutottunk, legfeljebb egy olyan törvénynek lenne létjogosultsága, amelyik kimondja a konszolidáció szükségét, és felhatalmazza a kormányt a részletek eldöntésére - ennek meg nem látták az értelmét.

De ha már itt tartunk, úgy érzem, szólnom kell arról, hogy utólag többen igazságtalanul bírálták a végrehajtó apparátust. Két pénzügyminiszter - Kupa Mihály és Szabó Iván - is vállalta a felelősséget a programért, de a részletek kidolgozása nem az ő feladatuk volt. Mintát pedig nem tudtunk venni sehonnan sem. A minisztériumban ugyanakkor az a Náray László lett a konszolidáció felelőse, akit sokan még a Tervhivatalból ismertünk. Ez nagy szerencse volt, mert ugyan ő sem tudta velem és a többiekkel együtt, hogy pontosan mit és hogyan kell csinálni, de ő tisztában is volt ezzel és nem is próbálta az ellenkező látszatot kelteni. Sőt, nagy együttműködési készség jellemezte. Ezt örökre a javára írom és mérges voltam azért, mert a parlamenti bizottság elmarasztalta az apparátust. Azt a néhány embert, aki kellő feltételek nélkül is éjjel-nappal dogozott, és végül is sikerrel "vezényelte" a folyamatot. Persze tudjuk, mai fejjel sok mindent másképp csinálnánk, de ez nem kisebbíti az akkori teljesítmény értékét.

- A konszolidációk épphogy lezajlottak, elkezdődött a privatizációk korszaka - először az MKB, majd hosszú szünet után és igen nehezen a BB, azután pedig sorban a többiek... A Bankszövetségnek vajon ebben mi volt a szerepe?

- A magunk eszközeivel, ahogy csak lehetett, igyekeztünk támogatni, érveinkkel forszírozni a privatizációt. Konkrét ügyekben természetesen sosem működtünk közre, azoknak a kereteknek a kialakításában viszont igen, amelyek meghatározták ezt a folyamatot, és persze részünk volt a diplomáciai "körítésben", hiszen azok az intézmények, amelyek vevőként léptek fel, mindannyian illendően megjelentek a szövetségben.

A privatizáció jelentőségét a magyar pénzügyi rendszer szempontjából sem lehet túlértékelni. Megkérdőjelezhetetlenül ezzel vette kezdetét a bankszektor modernizációja, aminek a hasznát mindannyian látjuk - elég csak arra utalnom, hogy jó ideje már ugyanabban a kiszolgálásban lehet részünk Budapesten, mint mondjuk Bécsben.

- A hazai pénzügyi szektor pályáját a kilencvenes évtizedben két olyan "filozófiai" döntés is jellemezte, amelyik hosszabb távra meghatározta az intézményrendszer, a szakma alakulását: az ágazati törvényekben előbb a szegmentált, azután pedig az univerzális pénzügyi rendszert célzó szabályozási elv kerekedett felül. Persze ebben is a nemzetközi determináció érvényesül, némi játékterünk mégis volt.  Az ön ízlése szerint mikor döntöttünk jól?

- Nagyon mérges voltam, amikor 1990-ben a szabályozás eltiltotta a bankokat a tőzsdétől. Ôk alapították, azután "hinaus mit uns" kiszavazták magukat az üzletből! Azok, akik személyesen közreműködtek a tőkepiac újjászervezésében és később bankárok lettek, persze azt képviselték, hogy a bankok ne bocsátkozzanak befektetési üzletekbe, pontosabban a bankárok többsége így gondolkodott, mert hát előbb-utóbb szinte mindegyik banknak meglett a maga brókercége. Voltak mások is, akik így gondolták, de nem tartották fontosnak a fellépést, így hát sokszor egyszemélyes színi előadásként én forszíroztam ennek a szabályozásnak a megváltoztatását, mondván: ne korlátozzuk a bankok üzleti lehetőségeit, döntsenek maguk, hogy kapun belül vagy a brókercégük révén akarnak dolgozni. Végül is az 1996-os új banktörvény, a hitelintézeti törvény iktatta be az univerzális szabályozást, ami fokozatosan bár, de végtére is maradéktalanul teret engedett a befektetési szolgáltatásoknak a szektorban.

- Mit szól ahhoz a véleményhez, amelyet nemrégiben Száz János fejtett ki ugyanennek a sorozatnak a keretében, s amelyik úgy szól: ahhoz, hogy a hazai tőkepiac, a szakma ilyen gyorsan kifejlődjön a semmiből, erre a szabályozásra volt szükség.
A főosztályi keretek között folytatott brókerkedés aligha járhatott volna ilyen eredménnyel.

- Száz János, ha úgy vesszük, a tőkepiac lobbistája. Kezdetben egyébként ő volt az egyik legnagyobb ellenzője a bankok tőkepiaci szerepvállalásának, aki magától értetődően nagyon kulturáltan képviselte a maga álláspontját. Vele együtt Bokros Lajos, Járai Zsigmond alkotta az ellenzők fő erőit, persze elvi alapon. Az úgynevezett kínai falat csak úgy látták megoldhatónak, ha azt külön szervezetben "húzzák fel", nem pedig a banküzemben. Lantos Csaba és
Simor András elismerték ugyan, hogy erre halad a világ, már messze járunk az 1929-33-as válságtól, de az volt a véleményük, hogy ne siessünk.

Mindenesetre 1998-ban, amikor már az univerzális szabályozás törvénybe volt iktatva, bár még nem lépett életbe, és Járai Zsigmond lett a pénzügyminiszter, ismerve az álláspontját kicsit megszeppentem. Na akkor most mi lesz? Visszaszabályozás? Le is ültünk tisztázni a szándékokat, és ő kifejtette, hogy bár a véleményét fenntartja, nem fog fellépni a szabályozás megváltoztatásáért. Akkoriban persze már egyértelműbben erre haladt a világ, s meglehet, ezt ő is így értékelte.

- Az persze már nem derül ki, hogy vajon az a néhány kimagasló személyiség, aki a brókerszakmában emelkedett vezető pozícióba, talált-e volna utat - Száz János megfogalmazását használva - főosztályi, igazgatósági keretek közül is a kiemelkedéshez?

- Attól még a bankok tarthatnak brókercéget, hogy a szabályozás nekik is megengedi a befektetési szolgáltatást. Miért ne?

- Korszerű szabályozási keretek, konszolidáció, privatizáció - felsorolta a kilencvenes évek mérföldköveit. Hogyan látja, mi az, ami maradandó a korszak eredményei sorából?

- Az évtized második felében nőtt föl számos bank, mondhatjuk, európai színvonalúra, miközben mások meg elbuktak, vagyis lezajlott a szektorban a minőségi váltás és kialakult a mai struktúra. Vehetjük például az annak idején a kicsik közé számító Unicbankot, amelyikből Raiffeisen Bankként a piac egyik jelentős tényezője lett. Vagy ott a "Külkerbank", amelyik a kezdetekkor nem is volt igazi bank, napjainkra viszont tekintélyes intézménnyé vált. Ebben a sorban a legnagyobb eredménynek én az OTP fejlődését tartom. Egy lomha nagyvállalatból modern, versenyképes, nemzetközi viszonylatban is elismert bank lett, úgy ráadásul, hogy közben folyamatosan működött! Így ugyanis sokkal nehezebb volt jót szervezni, mint zöldmezős beruházással. S mindezt nem azért mondom, mert az OTP-hez személyes jó emlékeim fűződnek, hiszen amikor 1957-ben kirúgtak a Pénzügyminisztériumból, László Andor - aki később a Nemzeti Bank elnöke lett - odavett, fittyet hányva arra, hogy nemkívánatos személy voltam. Öt szép éven át az akkor megszervezett öröklakás-építési részlegnél dolgoztam, ahol a beruházástól, a finanszírozástól az értékesítésig mindent mi csináltunk.

Ha az eredményekről beszélünk, azt azért ne hagyjuk ki, hogy a Világbank a kilencvenes évek végén osztályozta 26 kelet-közép-európai ország, illetve szovjet utódállam bankrendszerének és értékpapír-rendszerének a fejlődését, és úgy találta, hogy egyetlen érdemel ötöst közülük: a magyar bankrendszer!

- S mit tekint nagy kihagyásnak, netán kudarcnak, akár a személyes pályáján, akár a szektorén?

- A működésem legnagyobb sikertelenségének és legszomorúbb eseményének a Kunos-ügyet tartom. Azóta is bánt, hogy nem sikerült elérnem:
a Bankszövetség hangosabban álljon a nyilvánosság elé, és fogalmazza meg, hogy a bankszakma másképpen látja. Ehelyett az történt, hogy az elkészült szakértői anyagot csöndben eljuttattuk a legfőbb ügyésznek meg a "főbírónak". De a nyilvános kiállás elmaradt, és én ezt röstellem. Valószínűleg akkor is ugyanez történik, ha erősebben tudjuk megjeleníteni a szolidaritásunkat, de akkor úgy érezhetném, hogy megtettük a magunkét.

 - Eltekintve a részletektől, egy bíró annak idején ezzel kapcsolatban azt fejtegette: ez a vállalkozás kudarcra volt ítélve, mert a bíróság jogi kérdésekben akkor sem vehetne alapul szakértői véleményt, ha akarna. Hisz ezen a terepen ő a szakértő, ellentétben a speciális szakmákhoz kötődő kérdésekkel.

- De hát az az elmarasztaló ítélet bankszakmai értelemben tartalmazott néhány szakszerűtlenséget, olyat, amelyik azután mégis meghatározta a bíróság álláspontját. Nekem ma is meggyőződésem, hogy az Agrobankban történtek kapcsán legfeljebb az a kritika fogalmazódhat meg, amit Felcsuti Péter hangoztatott, s aminél erősebbet a szakmából senki nem mondott: nem elegáns. De hát nem elegáns viselkedésért hogy lehet börtönbe csukni valakit?

- Pulai Miklós a Bankszövetség főtitkáraként lényegében a nagy szószóló, koordinátor szerepében tevékenykedett több cikluson át. Mit csinál azóta, hogy 2000-ben, a 75. születésnapjának évében átadta posztját dr. Nyers Rezsőnek, és tanácsadói szerepkörre váltott?

- Ma is dolgozok a szövetségben, de már lazább munkarendben - általában hétfőtől csütörtökig. A munkám révén, amikor bankokkal egyeztetek, többnyire fiatalokkal vagyok kapcsolatban, méghozzá nagyon jó kapcsolatban. A "repertoár" huszonöttől úgy harmincöt évig terjed, és azt látom, hogy ezek a fiatalok nagyon felkészültek. A tapasztalataim alapján ugyanakkor azt kell hogy leszűrjem, amiben persze nincs semmi új, hogyha a mai tudásommal és tapasztalatommal lettem volna funkcióban akár a Nemzeti Bankban, akár a Tervhivatalban, biztosan sokkal jobban csináltam volna a dolgomat. Ezért azután nem értem, miért kell ötvenöt éves tábornokokat nyugdíjazni, amikor az ő feladatuk nem a lövészárkok ásása! A fejükben bőven van még tíz-tizenöt évnyi potenciál.

- És mi az, amin éppen most dolgozik?

- Két állandó témám van, az agrárfinanszírozás s a kis- és középvállalkozások banki kapcsolatrendszere. Ismeretes, hogy mind a mezőgazdasághoz, mind a kis- és középvállalati szektorhoz kötődően számos olyan program fut, amelyhez banki közreműködés is szükséges.

A mezőgazdaságban például az elmúlt években két nagy adósságrendezési program is volt: az egyik az éven túli, a másik az éven belüli lejáratú banki hitelekre vonatkozott. Mindezeken kívül ott vannak azok a pályázatok, amelyek keretében a banki hitelhez állami kamattámogatást és állami garanciavállalást lehet igényelni, és megemlíthetem a kis- és közepes vállalkozások számára fontos Európa-hitelprogramot is, amelyet az MFB refinanszíroz, avagy az úgynevezett Midi-hitelprogramot, amihez a bankok adják a forrást és az állam a kamattámogatást.

Ezek a programok törvénnyel vagy kormányrendelettel startolnak, a végrehajtásukat részletes eljárási rendek (együttműködési megállapodások) szabályozzák. Ezeket vizsgáljuk végig az érdekelt bankok szakértőivel, észrevételeket, javaslatokat teszünk. Igyekszünk az ügyfelek és a bankok szakmai érdekeit képviselni. Ez több - néha kevesebb - sikerrel jár, de az utóbbi időben lényegesen javultak a kapcsolatok mind az FVM, mind a GKM szakértőivel.

A bankok is egyre aktívabban működnek közre az egyeztető munkában, mert rájöttek arra, hogy egy rossz szabályozás később mennyi gond, nehézség forrása. Mindkét témakörben kiváló csapat alakult ki.

- Pulai Miklóst látva és hallgatva az a benyomása támad az embernek, hogy megállt az idő. Mivel öntől tudom, hogy a látásával bajok vannak,  s hogy operálták, nem állom meg, hogy  az interjú végén meg ne kérdezzem: hogy van?

- Köszönöm, teljesen jól vagyok, csak hát a látásom nagyon elromlott. Több műtét után azt mondhatom, hogy a tárgyakat jól látom, de olvasni alig tudok. Pedig órásszemüveggel kísérletezek. Két-három szót látok egyszerre, de azt is úgy, hogy a legközelebb lévőnek hiányzik a közepe. Az utolsó regény, amit végigolvastam, a Sorstalanság volt, és hát nekem a könyv nagyon hiányzik, mert hiszen egész életemben a szabadidőm nagy részét olvasással töltöttem. De nem adom fel. Amikor a szemorvos kipróbálta a látásomat, addig kínlódtam, ameddig rá nem jöttem, hogy mi van odaírva. Hát az volt, hogy színösszetétel-összefüggés!

Persze az ember megpróbál ilyen körülmények között is tevékenykedni. Elővettem az ötven évvel ezelőtt félretett bendzsómat, amihez nem kell látni, és sakkrejtvényeket fejtek. Szerencsére a családi életem kiegyensúlyozott, minden és mindenki rendben van nálunk. Édesanyám százharmadik évében járva is jó egészségnek örvend. A minap is fejtett bablevessel és szilvás gombóccal várt ebédre. A fiam is jól van két egyetemista unokámmal együtt, és hát a szűkebb magánéletemről is ugyanezt mondhatom, azóta, hogy tavaly újra megnősültem, és egy bájos, okos hölgy lett az életem párja. Ha pedig a tágabb környezetemre gondolok, akkor sem lehet egyetlen szavam sem. Hiszen eredményesnek tudhatom az életem, amit nemcsak azok az elismerések mutatnak, Popovits-díjtól a Heller Farkas-díjig, amiket a szakmától kaptam, s amelyekre nagyon büszke lehetek. A legklasszabb talán az a serleg, amit itt kaptam a kollégáktól a nyugdíjba vonulásomkor. Az van ráírva: a legjobb csapatkapitánynak!