BTOnline

Szeptember végén célba ért az a tőke-piaci csomag, amelyet a Budapesti Értéktőzsde vezetősége állított-szervezett össze és tett le a kormányfő asztalára júliusban a tőzsdei kereslet és kínálat élénkítését a zászlajára tűzve (Bank & Tőzsde, 2005. 6-7. szám). A BÉT - élén a jelekből ítélve akadályokat nem ismerő lendülettel munkálkodó elnökével - látványos győzelmet aratott törekvéseinek kiharcolásában. Szeptember 19-én a miniszterelnök és pénzügyminisztere hirdette ki az intézkedéseket, amelyek kivitelezéseképpen a parlamenthez aznap benyújtott adótörvény-módosító javaslatban meg is jelentek a tőzsdei kezdeményezések a jövőre bevezetendő nyugdíj-előtakarékossági számlához kapcsolódó kedvezménnyel egyetemben. A hónap utolsó hetében pedig az oktatási miniszter jelentette be a Deák Ferenc utcában, hogy rajtol a tárca, a BÉT és a piaci közösséget reprezentálni hivatott alapítvány gondozásában a pénzügyi kultúra megalapozását célzó program. A "politikai győzelem" megvan. A kormányzat, amely a költségvetési problémák súlyosbodása ellenére tettei és kommunikációja tükrében mind kevésbé hajlandó szembenézni a piaci bizalomvesztés kockázatával, most messzemenőkig akceptálta a tőzsdei érveket, s a remélt hozadék fejében késznek mutatkozik lemondani az amúgy is ingatag 2006-os választási költségvetés bizonyos bevételeiről. Cserébe a tőzsde elfogadta az árfolyamnyereség adóztatását - 2007-től. A piaci marketing szempontjából kevéssé látványos, a tőzsdét támogató szolgáltatói közösség tagjai számára annál fontosabb szabályozási munkálatok jó része ugyanakkor szeptember végén még váratott magára. Az ambíciói szerint hosszú távra és széles kört érintően interveniáló tőkepiaci csomag kapcsán a nagy kérdésre - mi mennyi? - pedig csak később kaphatunk válaszokat.

A BÉT közleménye szeptember 19-én büszkén hirdette: a kormány és a tőzsde által kidolgozott piacélénkítő csomag nemcsak ellensúlyozza a 2007-től bevezetendő árfolyamnyereség-adó negatív hatásait, hanem növekedési pályára is állítja a hazai tőkepiacot. Érvényesíti a hosszú távú szemléletet, segíti a megtakarítások hatékonyabb eloszlását, nagyobb részesedéshez juttatja a befektetőket a tőzsdén jegyzett vállalatok sikereiből és az árfolyamok emelkedéséből.

Az ezeknek a mostanában gyakran elhangzó érveknek a jegyében megszervezett tőzsdelobbi 2005 őszén látványos sikert hozott az eseményeket mozgató Szalay-Berzeviczy Attila elnöknek és stábjának, akárcsak törekvéseik támogatóinak, azaz a csomag rajtjakor demonstratív módon nyilvánosság elé lépő piaci szervezeteknek, a Befektetési Alapkezelők és Vagyonkezelők Magyarországi Szövetségének (Bamosz), a Befektetési Szolgáltatók Szövetségének, a Magyar Biztosítók Szövetségének (Mabisz) és a Stabilitás Nyugdíjpénztári Szövetségnek. Az elmúlt hónapokban lezajlott háttérmunkálatok - egyeztetések, alkuk, meggyőzések - jóvoltából a BÉT alighanem rekordokat döntött a piaci erők fölsorakoztatásában, majd a törekvéseinek támogatására megnyert szakmai szervezeteket maga mögött tudva a döntéskényszerbe hozott kormányzattal való kooperációban. Így aztán végül is viharos gyorsasággal jutottak el az Országgyűlésig az adórendszert és a nyugdíjrendszert egyszerre célzó javaslatai, ráadásul az oktatási tárca iskolaigazgatóknak kiküldött körlevele nyomán a középfokú képzés letéteményeseihez is elértek a kezdeményezései úgy, hogy közben azt is bejelenthették: elkészültek a kilencrészesre tervezett Pénzügyi és tőzsdei alapismeretek című kísérleti oktatási program első leckéi.

Mindez azt is jelenti, hogy a "csomagszervezők" és támogatóik győzelmével ért véget az az elmúlt hónapokban nyílttá váló konfliktus, amelyik az élénkítő célzatú kezdeményezések alighanem legfajsúlyosabb elemét képező nyugdíj-előtakarékossági számla dolgában éleződött ki a konstrukciót ellenző Bankszövetség és a tőzsde között. Az a fejlemény, hogy az adótörvény-javaslat eljuthatott a képviselőkhöz, egyértelművé teszi, hogy az MBSZ is jegyzi az előterjesztést, ami - a konfliktus szakmai tartalmát most félretéve - izgalmas akciókra utal. Hiszen a pénzügyi csoportokban tevékenykedő hazai szolgáltatói közösség érdekelt tagjainak jó része a kialakult "front" mindkét oldalán érintett. A közismert személyi összefüggések részletezése nélkül elég talán arra utalni, hogy a bankok szövetségének alelnöke, a BÉT elnöke, valamint a Bamosz elnökségének egyik tagja ugyanazon csoport alkalmazottja, vagy hogy a Bankszövetség elnökségének vita nélkül legbefolyásosabb tagja, a Bamosz elnöke, valamint a Mabisz elnökségének egyik reprezentánsa is ugyanazon döntési központ kötelékébe tartozik. Mindazonáltal az, hogy a szövetség kapitulált (az egyik szárnya meggyőzte a másikat?) mutatja, hogy "ki az úr a háznál".

A tőzsde által a koncepció erejéig összeállított, majd kormányzati erőforrásokkal kidolgozott intézkedéseket hírül adó szeptember 19-i közlemény bevezetőül kompromisszumról tudósít.

Ennek értékeléséhez tartozik az az előzmény, hogy a BÉT vezetősége, kiaknázva a politikai "erőtérben" való manőverezés lehetőségeit, 2004 végén eredményesen torpedózta meg az árfolyamnyereség megadóztatását célzó kormányzati törekvéseket. Ezek után az események tanúsága szerint a miniszterelnök az adó bevezetésének gondolatával újból előállva a nagy terveket formáló s ezek sikerre vitele érdekében a piaci közösséget szervező és jórészt maga mögött is tudó tőzsdében kereste és találta is meg a maga szövetségesét ahelyett, hogy az árfolyamnyereség-adót kategorikusan ellenző koalíciós szövetségeséhez fordult volna.

A háttérismeretek hiányában talán gesztusnak látszó "csereberéről" tudósító közleményben leírtak lényege értelmében a BÉT egyetért azzal, hogy a kormány kezdeményezi a kamatjövedelem és az árfolyamnyereség megadóztatását 2007-től kezdődően, azaz 10%-os egységes jövedelemadó kivetését az ilyen címen beszedett, évi 50 ezer forintnál nagyobb jövedelmekre. A kormány pedig kezdeményezi a közösen kidolgozott piacélénkítő intézkedéseket.

A személyi jövedelemadót fizető állampolgárok számára 2006-tól hozzáférhető a BÉT és a Bamosz által kidolgozott nyugdíj-előtakarékossági befektetési számla.

2006-tól a nyugdíjpénztárak számára kötelezővé válik az egységes ötéves (súlyozott) hozam közzététele.

A kormány évi 100 millió forintos keretet különít el hazai cégek tőzsdei bevezetésének pályázati úton elnyerhető támogatására.

A tőzsdén jegyzett társaságok által magánszemélyeknek fizetett osztalék adója 10% lesz.

A középiskolákban bevezetik a BÉT és az Öngondoskodás Alapítvány által kidolgozott pénzügyi és tőzsdei alapismeretek tantárgyat.

A kormány kezdeményezte a felügyeleti díjak egységesítését és csökkentését, valamint a jogszabályok módosítását annak érdekében, hogy a biztosítók és a nyugdíjpénztárak értékpapír-kölcsönzési ügyleteket folytathassanak.

Első ránézésre az látszik: ennyi pozitívumért érdemes volt feladni a vívmányt, a magánbefektetők által realizált tőzsdei árfolyamnyereség adómentességét, kivált, hogy a munka- és a tőkejövedelmeknek az adóztatás szempontjából vett disszonanciája amúgy is előrevetítette ezt a változást. Ugyanígy könnyű áldozatnak értékelhető, hogy az új adó nem két lépcsőben lép hatályba, ahogy a tőzsde javasolta (2007-től 5% és 2008-tól 10%), hanem 2007-ben egyszerre.

A hárompilléres nyugdíjrendszer önkéntes megtakarításon alapuló harmadik ágának kiegészítését célzó instrumentum, a szorgalmazói által negyedik pillérnek nevezett nyugdíj-előtakarékossági befektetési számla a szeptember végén látható helyzetben egyelőre az adótörvényeket módosító jogszabályra vonatkozó törvényjavaslatban öltött testet azzal, hogy "szakmai tartalmát" külön jogszabály fogja rögzíteni.

A törvényjavaslat az újdonságot gyakorlatilag a júniusban publikált koncepcióval azonos módon építette be az adórendszerbe. Ekképpen a magánszemélyek hosszú távú befektetéseiket egyéni döntésükre alapozva nyugdíj-előtakarékossági számlán gyűjthetik, s az adótörvény a nyugdíjba vonulásukat követően erről a számláról fizetett szolgáltatást nyugdíjként kezeli. Az újabb pillér kulcsát képező állami támogatás tervezett formája a számla-jóváírásként az adóbevallással és nyilatkozattétellel igényelhető adókedvezmény. Vagyis nem lehetne évente készpénzben visszaigényelni állami pénzt, miként eddig lehetett az önkéntes pénztárak kedvezményét, az csak a megtakarítások gyarapodását szolgálná. Az új kedvezmény összege az önkéntes pénztárakhoz hasonlóan a számlára befizetett összeg 30%-a, évente maximum 100 ezer (a 2020 előtt nyugdíjba vonulók számára 130 ezer) forint. Ez a már rendszeresített pénztári "adótámogatásokon" felül értendő.

Az újabb kedvezményt a törvényjavaslat alapján az érdekelt takarékoskodók oly módon realizálhatnák, hogy az adóbevallásuk összeállításakor kiszámított adójukból a különféle kedvezmények levonása után maradó összeg terhére átutaltatják a kedvezmény tárgyát képező összeget az adóhivatallal az előtakarékossági számlájukra. A kapott pénz pedig hozzáadódik ahhoz a tőkéhez, amely különféle eszközökbe invesztálva egészen a nyugdíjba vonulásig halmozódik az adott számlán. A lekötött tőkét a kapcsolódó hozamok és nyereségek adómentesen növelhetik úgy, hogy az osztalékból származó jövedelem 2007-től kezdődően adózik.

A bejelentések kapcsán az új pillér alkotói, támogatói hangsúlyozták, hogy a piacra szánt instrumentum a nyugdíjrendszer kiegészítését célozza. Az ágazat piaci alapon üzemelő intézményeinek működtetésében erősen érdekelt szolgáltatókat tömörítő Bamosz mégis fontosnak tartotta, hogy önállóan is hallassa hangját. Közleményben jelezte, hogy a nyugdíj-előtakarékossági számlával nem kívánják helyettesíteni a kialakult konstrukciókat, és felhívta a figyelmet az öngondoskodást és a hosszú távú megtakarításokat befolyásoló szabályozás kapcsán a visszarendeződés elkerülésének fontosságára. Azzal érvelt, hogy az önkéntes pénztári befizetésekre vonatkozó kedvezmények csökkentése, más kedvezményekkel való összevonása mind az egyének, mind a munkáltatók részéről veszélyeztetheti a szektor fejlődését. A hosszú távon tartott kollektív befektetési formák (nyugdíjpénztár, életbiztosítás, befektetési alap) adószempontból vett elbírálásának lebegtetése pedig nem segíti a megtakarítások növekedését. Ezért javasolta, hogy az adott megtakarítási formákat a kormányzat változatlanul ösztönözze kedvezményekkel, s hogy a kedvezményeket a versenysemlegesség alapján a termékekhez kapcsolódóan szabályozza, nem pedig a kibocsátókkal összefüggésben. Végezetül kifejezte: hasznosnak tartja, ha a kormány folytatja a szakmai egyeztetéseket az öngondoskodást erősíteni hivatott döntések érdekében.

Az árnyalt fogalmazás hátterében nehéz nem fölfedezni az aggodalmat. Az óvatos Bamosz az elmúlt évtizedben "sokat látott". Gondoljunk arra, hogy a kötelező nyugdíjpénztárba való befizetések rátájának kormányzati visszavétele a kilencvenes évek végén mekkora ijedséget okozott abban az intézményi körben, amelyben a vagyonkezelők az egyik legfontosabb teljesítménymutató, a hozam letéteményesei.

Mindez átvezet a fő kérdéshez, amelyre persze csak a jövő tud választ adni. Vajon az újabb kedvezményezett befektetési forma valóban alakítja majd a lakosság széles rétegeinek hosszú távú szemléletét, s máskülönben fogyasztásra költött pénzeket fog az új konstrukcióba, ezáltal a tőzsdére, a gazdaságba vonzani? Vagy funkciója arra korlátozódik, hogy azok a megtakarítók, akik amúgy is befektetők, s a rendelkezésre álló kedvezményeket eddig is kimerítették, most még egy lehetőséget kapnak arra, hogy a maguk pénzét az állami támogatással megfejeljék? Így aztán ezt kihasználandó még egy számlán rezerválnak tőkét, persze erősítve ezzel az új üzleti lehetőséget (hosszú távon biztos ügyfelet, bevételt) szívesen fogadó pénzügyi szolgáltatók pozícióit is?

Akik figyelik a számokat, tudják, hogy történetesen az önkéntes pénztárakban halmozódó tőkében mekkora részt veszélyeztethet az új lehetőség, az, ha évente 100 (vagy 130) ezer forintnyi hosszú távú lekötésért cserébe az állam is ad 100 (vagy 130) ezer forintot.

A téteket és a viszonyítási alapokat keresve érdemes néhány aktuális adatot idézni. A pénzügyi felügyelet szektorjelentése értelmében 2005 első negyedévében a banki betétekbe 638 milliárd forintnyi, az intézményi befektetésekbe együtt 874 milliárd forintnyi új pénz áramlott. 2005 első felének utolsó napján az alapkezelők által gondozott nyugdíjpénztári vagyon 383 milliárd forinttal, a befektetési alapok nettó eszközértéke 854 milliárddal volt nagyobb, mint egy évvel előbb ugyanazon a napon. Az önkéntes nyugdíjpénztárak az év első felében 37,8 (2004: 37,1) milliárd forint tagdíjat szedtek be 1,273 (1,237) millió tagjuktól, akiknek majdnem 22%-a egyébként nem fizet, s ennek az összegnek 71%-a munkáltatói hozzájárulás volt. A pénztárak ezzel párhuzamosan 18,5 (16,3) milliárd forintot fizettek ki szolgáltatás címén a tízéves minimális megtakarítási időszak leteltével távozó tagjaiknak majdnem maradéktalanul egy összegben, s nem járadékként

Tehát durva kalkulációval ezeknek az adatoknak az alapján azt látni, hogy az új eszközzel rokonítható önkéntes pénztárakban az átlagos tag nagyjából húszezer forintot köt le 2005-ben. Azt viszont csak a bennfentesek, főképpen a pénztári számlák vezetői látják, hogy a nem átlagos, azaz az elnyerhető állami pénz megszerzéséhez szükséges befektetés mobilizálására képes pénztártagok egy-egy intézménynél hányan lehetnek, és ők együtt mekkora összeget terelhetnek át az újabb instrumentumba.

Piaci források szerint az egyik bank megpróbálta felmérni, vajon hány új "nyugdíj-befektetési" számla megnyitásával lehet kalkulálni, és állítólag nyolcvan-százezres nagyságrendet kapott. Ha ezt a számot megszorozzuk az adókedvezmény maximalizálásához szükséges befektetéssel, az első évre nagyjából 27-34 milliárd forintos befizetést kapunk, amihez a rákövetkező évben hozzáíródik 8-10 milliárdnyi kedvezmény. A következő évben pedig, ha az egyszerűség kedvéért sem hozammal, sem tőkevesztéssel nem számolunk, ennek az összegnek a duplája jön ki. Sok? Kevés? Mihez képest? Viszonyíthatunk a költségvetési hiányhoz, egy-egy finanszírozási célhoz, az önkéntes pénztárakba fél év alatt saját pénzekből befizetett 10-11 milliárd forinthoz vagy a bankszektorba, a befektetési alapokba áramló pénzekhez is.

Az értékelést a piac fogja kimondani - ha jövőre startol a rendszer. Ugyanúgy, mint azokra a rendszerkritikaként mostanában megfogalmazott szakmai érvekre, amelyek a konstrukció előre is látható korlátait igyekeznek fölmutatni - így főképpen azt, hogy az egyéni számlás befektetési szolgáltatás igénybevételével történő takarékoskodás óhatatlanul drága (sőt a legdrágább) és nehézkes magában is, ezért tömeges elterjedése kétséges is, hát még a létező eszközként igénybe vehető önkéntes nyugdíjpénztárhoz hasonlítva. Ráadásul a magyar tőkepiac közismert fogyatékosságai (főleg a részvénykínálat gyér volta) miatt a részvénybefektetések ilyetén ösztönzése viszonylag nagyobb kockázatvállalásra sarkall - állami támogatással.

Egy biztos: a kormány a kialakult struktúrákba hosszú távú instrumentumot útjára bocsátva készül beavatkozni, s a hozzá kapcsolt kedvezmény valamilyen mértékben valószínűsíthetően átrendezi a viszonyokat. Ennek pedig lehetnek nyertesei és vesztesei is, aminek a végiggondolása azért nyomaszthatja a csomag kimunkálóit. A kérdés az: honnan hova vonul mennyi pénz, s mely ágazatok és intézmények tudják és akarják is a valószínűsíthetően számlavezetési és befektetési szolgáltatási profilt egyaránt feltételező új üzletet kiaknázni?

A lehetséges dimenziókat a legjobban talán az önkéntes nyugdíjpénztárak számai jelzik az évtizedes távon gyűjtött 550 milliárdos vagyonukkal. Igaz, az összehasonlítás több okból is sántít, leginkább azért, mert az új konstrukcióhoz nem kapcsolódik a munkáltatói támogatás lehetősége, amely a pénztárak vagyonának nagy részét táplálja és ugye óhatatlanul drágább, nehezebben használható instrumentumról van szó.

A kormány és a tőzsde egyezsége nyomán a parlamenthez benyújtott jogszabálytervezet alapján a személyi jövedelemadó törvény 2007-től 10%-os árfolyamnyereség-adót érvényesítene. Pontosabban 10%-os adó terhelné a tőzsdei ügyletből realizált árfolyamnyereséget és a tőzsdei derivatív pozícióval elért nyereséget. Ez, valljuk be, nem sokat oszt vagy szoroz. Fontosabbak a kiegészítő változások, vagyis az, hogy a kormányzati javaslat szerint az árfolyamnyereség nettó módon értendő, azaz az árfolyamveszteségekkel és a kapcsolódó költséggel csökkenthető az osztalékalap, sőt a mínusz két évre elhatárolható. Ugyanígy fontosabb az, hogy a kamat - a bankbetétek és a hitelviszonyt megtestesítő értékpapírok kamata - szintén adókötelessé válik és azonos kulccsal, ráadásul a tőzsdére (az EU-beli tőzsdékre) bevezetett részvények osztalékának (pontosabban osztaléknak minősülő hozamának) adója ugyancsak 10% lesz (első ízben a 2007. évi eredmény felosztásakor), ellentétben a mai 25%-kal.

Az a tervezett szabály ugyanakkor a legkisebb befektetők ösztönzését szolgálhatja, amelynek értelmében a kamatból és a tőzsdei ügyletek nyereségéből származó jövedelmek első 50 ezer forintja - összevontan számolva - adómentes lesz 2007-től, ami a 2006-tól kötött ügyleteket érinti. Tehát az intézkedés a tőkejövedelmek adóztatásának harmonizálása jóvoltából - s a BÉT ezt hangsúlyozza - nem lesz a tőzsdézésből nyerhető pénzekre nézve diszkriminatív.

A ma még viszonylag "távoli jövőt" képviselő osztalékadó hatását mérlegelve érdemes utalni arra, hogy jóllehet a BÉT-en érdekelt magánszemélyek ott realizált jövedelmét s ezáltal szemléletét az osztalék ellenében az árfolyamnyereség uralja, mind nagyobb társaságok részvényei válnak osztalékpapírrá. Az áramszolgáltatók és a Zwack Unicum mellett többé-kevésbé ez illik a Magyar Telekomra is. Ezeknek a részvényeknek a perspektivikusan gondolkodó magánszemély tulajdonosai bizonyára örömmel fogadják a küszöbönálló változást, amely a BÉT vezetősége szerint a tőzsdei bevezetéseket is ösztönözheti. Ha belegondolunk: az, hogy nő a magánszemélyek részvénytulajdonának súlya, az osztalékpapírok árfolyamának fölívelését is támogathatja.

Nézzük a Zwack-részvény példáját, mert ez a papír napjainkban pontosan úgy árazódik, mintha magánbefektetők vennék az osztalékért. Az árfolyam 10 000 forint, az elvárható osztalék 800 forint, vagyis 8%. Mivel ma a magánszemélyek ennek az összegnek a 25%-át forrásadóként kifizetik, 600 forint marad a zsebükben, vagyis a részvény tartásának megtérülése éppen a kockázatmentes hozamhoz mérhető. Ha azonban a forrásadó csak 10%, akkor változatlan "osztalékfizetési képességgel" számolva 720 forint marad a befektetőknél, ami hozamban már 7,2%. A gondolatmenetet befejezve: ha viszont ezek a befektetők az adó redukálása után is elégedettek a 6%-os hozammal, akkor az általuk képviselt kereslet a részvény árfolyamát 20%-kal is megdobhatja, azaz 12 ezer forintig is elviheti, hiszen a megváltozott viszonyok közepette ott áll elő a 6%. Mindezt torzítja persze, hogy bár a Zwack talán valóban része a magyar lakossági portfólióknak, kevés az olyan hazai részvény, amelynek keresletét nem az intézményi befektetők mozgatják.

Sokan mások

A júniusi tőzsdei csomag több más javaslattal is előállt a felügyeleti díjak mérséklésétől a tőzsdére lépő vállalatok egyszeri összeggel, adókedvezménnyel történő támogatásán át a privatizációk kapcsán a tőkepiaci megoldások érvényesítéséig. Ezek között igazi kényes témák is vannak, ezért aligha véletlen, hogy a szeptemberi csomagban a többleteket érintően kevés a konkrétum (pedig a részleteken rendszerint sok múlik).

A konkrétumok sorában a BÉT nemcsak a tőkejövedelmek, hanem a transzparencia frontján is harmonizációra törekedett. Ennek tudható be az, hogy a kormányzati előterjesztés 2006-tól kezdődően a nyugdíjpénztárak számára egységesen előírja az ötéves (súlyozott) hozam közzétételét. A mozgatórúgó nyilvánvaló: váljon széles körben láthatóvá, hogy hosszabb távon azok a befektetők járnak jobban, akik/amelyek nagyobb arányban invesztálnak a kockázatosabb, ám nagyobb hozammal kecsegtető eszközökbe.

Valósággá válik az a kezdeményezés is, hogy a hazai vállalatok pályázati támogatást nyerhetnek a parkettre lépéshez. Eszerint a bevezetéshez kapcsolódó igazolt költségek 50%-át, legfeljebb 100 ezer eurót (körülbelül 25 millió forintot) lehet ezután igényelni. Hogy ez mire lehet elég? A választ keresve érdemes jelezni, hogy a tőzsdei kínálat élénkítése érdekében a BÉT vezetősége már több éve próbálkozik vállalatok "beszervezésével" (lásd a tőzsdeképes társaságok klubját). Informális tájékozódások alapján úgy tudni: jószerével nem nagyon létezik már olyan hazai székhelyű, tőzsdeképesnek látszó vállalat, amelynek megnyerésére ne tettek volna kísérletet, közéjük értve a regionális elkötelezettségüket hirdető nemzetközi pénzügyi csoportok leányvállalatait is.

Ez a próbálkozás alighanem a csomag legnehezebb összetevője. Hiszen közismert és kézenfekvő, hogy (bár tény, a kibocsátók rendre panaszkodnak) nem a bevezetési díjak borsos volta az, ami fékezi a hazai részvénykínálat gazdagodását. A strukturális okon túl persze a politika rövid távú szemlélete és kényszerei is ludasok. Ezt látjuk abban, hogy az elmúlt évek nagy és sikeres privatizációiból sem futotta olyan szerződésekre, amelyekben a bevétel terhére kikötést lehetett volna tenni a tőzsdei bevezetésre vagy a parketten tartásra.

Azt ugyanakkor már csak az összeg nagyságából ítélve is remélhetjük, hogy az eggyel előbbi - a kilencvenes években foganatosított - bevezetést ösztönző intézkedés, az ún. tőzsdekényszer mintájára állami pénz nem fog tömegesen illikvid vagy tőzsdeképtelen papírokat a parkettre terelni.

Mindezekhez képest igazán csak a legszűkebb szakmai közösség érdeklődésére tarthat számot az értékpapír-kölcsönzési szabályok most kezdeményezett formálása, aminek a piaci jelentősége persze (a fejlett piacok itthon sokáig hiányzó likviditást támogató eszközéről van szó) igen nagy. A téma speciális voltára tekintettel ezúttal beérjük annak jelzésével, hogy az ismét módosítás alatt álló tőkepiaci törvény átírását célzó, szeptemberben még egyeztetési fázisban járó jogszabálytervezet "beiktatta" a (kiegészítő) befektetési szolgáltatások közé az instrumentumot.

A csomag zsebbevágó és ezért igazán kényes eleme a felügyeleti díjak mérséklése és egységesítése. A cél szűkszavú, a kivitelezés szeptember végéig a vizsgálatra vonatkozó ígéretre szorítkozott. Érdemes fölidézni, hogy a mai élénkítő csomag elődje, a kormányzati ciklus kezdetén, 2002 őszén meghirdetett tőkepiacbarát intézkedési együttes is fölkarolta a felügyeleti díjak lefaragását. Részint annak nyomán, hogy a bankok berkeiben vihart kavart az abban az évben életbe léptetett tőkepiaci törvény némely díjrendelkezése, részint meg azért, mert az azokban az időkben mélyponton járó befektetési üzlet reprezentánsai hatásosan lobbiztak a felügyelő hatóság eltartásához való kényszerű hozzájárulásuk szerintük túlzott mértéke ellen (Bank & Tőzsde, 2002. 36-39. szám). Az összetettsége folytán e cikk kereteit meghaladó téma kapcsán elég talán annyit jelezni: a piaci "közteherviselés" rendszerint olyankor örökzöld téma, amikor a PSZÁF az éves jelentésében nyilvánosságra hozza gazdálkodási adatait. 2005-ben ebből az vált láthatóvá, hogy a piaci kulcsintézmény 2004-ben 8,797 milliárd forintra rúgó bevételeinek 54,7%-át szolgáltatta a bankokat, takarékszövetkezeteket, pénzügyi vállalkozásokat képviselő pénzpiaci szektor, 16,9%-ot fizettek be a tőkepiac intézményei, és csak 13,6%-ot a biztosítók, amit 10,4%-kal egészített ki a pénztárszektor. Ezek az arányok az évek során nem nagyon változnak, ám érdemes belegondolni, hogy a profilok összetettsége folytán a szektorok és a különféle tevékenységek súlya más és más, a díjszedés pedig tevékenységi alapú. (Például befektetési szolgáltatásokat bankok is nyújtanak.)

Mindazonáltal óhatatlanul darázsfészekbe nyúl az, aki díjat "egységesítene", kivált, hogy az egységes európai piacon ez a költségtétel is a verseny egyik tényezője. Nagy - bár a szükséges energia befektetéséhez képest csöndes - győzelemnek számítana, ha a BÉT vezetősége a díjak dolgában piaci konszenzust tudna tető alá hozni.

A pénzügyi kultúra tökéletlensége, ennek következtében a bankbetétek és az állampapírok rendíthetetlen népszerűsége a kapcsolódó következményekkel együtt régóta fáj a BÉT-nek és tágabban a tőkepiaci közösségnek. Az elmúlt jó néhány évben a tőzsde körüli teendők felsorolásából nem sokszor hiányzott az ifjúság pénzügyi kiművelésének az események tanúsága szerint jobbára lózungként való szorgalmazása. Ezek után a csomag alighanem széles körben elismerést kiváltó elemének értékelhető az elektronikus tananyag kimunkálása és remélhetően az oktatási feltételek megalapozásával is párosuló közreadása.

A "modul" olyan digitális tananyagot ígér (pénzügyi és tőzsdei alapismeretek), amelyik az alkotók napjaink marketingszellemében fogant kommunikációja szerint "mindenki számára érthetően játékos formában mutatja be, hogyan lehet könnyen boldogulni a pénzügyi ismeretek világában, hogyan bánhat bárki okosan pénzével, megtakarításaival".

(Ha már kultúráról van szó, szóvá kell viszont tennünk: a kapcsolódó marketinganyag idéz egy felmérést, amely szerint a diákok az életben való érvényesülés legfontosabb tudásbeli "kellékeként" 94%-ban az idegen nyelvet, 78%-ban az informatikát, 68%-ban a matematikát, 63%-ban a pénz-
ügyeket jelölték meg, miközben a magyar nyelvtan egyetlen pontot sem "ért".)

A tőzsdei csomag júniusi bejelentésétől a kormányzati csomag szeptemberi kiadásáig eltelt idő rövidségének, a politikai igen megszerzése érdekében alkalmazott "lerohanó" taktikának tudhatjuk be, hogy a nyugdíj-előtakarékossági számla konstrukciója nyilvánosságra hozott tájékoztatókból ítélve a szolgáltatási tartalom tárgyában nem jutott messzebbre a nyárra tető alá hozott koncepciónál. Azt lehetett látni, hogy a megrendelő politika az idő szorításában az adószabályokba való integrálásra összpontosított, és ehhez képest az ágazati szabályozás lemaradásban van. Így aztán a szeptember úgy múlt el, hogy a hosszú távú hatások miatt az élénkítő intézkedések leglényegesebb elemének tekinthető új eszközről továbbra sem lehetett megtudni: mi fán is terem majd mint termék, mint szolgáltatási konstrukció? Vagyis hogy hogyan hozható össze az az univerzális számla, amelyet bankok, befektetési vállalkozások és biztosítók egyaránt vezethetnek, amelyen pénzt és befektetési eszközöket lehet tartani és a számlatulajdonos rendelkezései szerint adni-venni, s amely egyidejűleg nem kamatozó betéti számla, hiszen betétet az Európai Unióban csak hitelintézetek gyűjthetnek, ahogy pénzforgalmi számlát is csak ők vezethetnek.

A "pillérprojekt" látványos beharangozásához képest részletkérdésnek számító számlaszabályozás ugyanakkor meghatározó lesz abban a tekintetben, hogy mely pénzügyi ágazatok számíthatnak az állami kedvezmények közvetítése formájában kínálkozó új üzletre, s ennek nyomán milyen szolgáltatásokra találnak majd a takarékoskodók. Azaz mennyiben érhetnek célba a tőzsdei kezdeményezések, s hogyan hasznosulhat a tervezett állami "apanázs"?.

A helyzetet jellemzi, hogy az elmúlt hetekben "számlaügyekben" az érdekelt berkekben tájékozódva is bizonytalanság volt tapasztalható. A koncepció kimunkálásában közreműködő, magától értetődően tőkepiaci specializációjú stábból viszont arról lehetett hallani: a dolog egyszerű, az ügyfélszámla és az értékpapírszámla olyan kombinációjáról volna szó, amelyik nem kamatozik, ezért az oda utalt pénzt az értékvesztés elkerülése érdekében be kell fektetni. Ha pedig az EU más tagállamában (Ausztriában) biztosítók is vezethetnek ilyen számlát, akkor ez a magyar szabályozásban sem lehet gond...